Mit tehetek…
Csecsemõk, gyermekek esetében, mint akikkel én naponta foglalkozom, módosul az elõzõekben leírt felállás. Nagyon sok minden a szülõn, gondviselõn is múlik. Õ az, aki elhozza vizsgálatokra, kezelésre, vagy otthon végzi a gyakorlatokat a gyermekével. Kulcsszerepe van. Ez nem könnyû, mert úgy érezheti, hogy minden rajta múlik. Úgy gondolja, ha nincs elég pénze rosszabbul bánnak vele. Nem értik õt meg. Magára hagyottnak érezheti magát, akinek a feje felett döntenek. Megfáradt lehet már a hosszú kórházi tartózkodások, és a gyermekén végzett beavatkozások miatt. Kilátástalannak élheti meg a jövõt. És csak úgy sorjázni kezdenek a következõ kérdések:
Miért történik ez velünk, miért pont én? Rosszul csináltam valamit, mit vétettem? Nem vagyok elég jó anya? Bennünk, bennem van-e a hiba?
Ennek a helyzetnek a viselésében több mindent tehetünk. Nincsenek azonban receptek. Mint szülõ/hozzátartozó egy nap tudatos megszervezésében: mikor indulunk, hová és mivel megyünk, addig ki viseli gondját a többi gyermeknek, ki hozza-viszi õket. Itt bevonhatók a nagyszülõk, a barátok, a szomszédok stb. A kezelésre vinni, vagy a kezelést megcsinálni sem kell mindig az édesanyának, az átadható az apának is. A kórházban vannak olyan szakdolgozók, akiknek a szaktudására, segítségére is számíthatunk. A szociális munkás segít a gyakorlati teendõkben pl. hová kell fordulni segélyért, intézményi elhelyezésnél. A lelkigondozó támaszt nyújthat a kórházi tartózkodás alatt. A lelkigondozó a páciens vagy annak szülõje mellé áll, a szenvedés során kíséri, figyelmével, meghallgatásával van jelen mellette, és a spiritualitással megnöveli a „beteg lelkének teherbíró felületét”. (H.C. Piper)
A pszichológus a krízissel való megküzdésben segíthet, sokszor felajánlják ezt a lehetõséget, de félelembõl, szégyenérzetbõl, rossz beidegzõdésbõl a szülõ nem fogadja el. Ha nem ajánlják fel automatikusan, rá lehet kérdezni. Jó, ha összejövünk olyan családokkal, szülõkkel, akik ugyanebben a cipõben járnak, sok hasznos gyakorlati tanáccsal tudnak ellátni. Érdemes a civil szervezetekben is gondolkodni, ha már úgyis mindent megnéztünk a betegség miatt az interneten. Az önsegítõ csoportokban való részvétel is könnyíthet a terheken.
Nem utolsó sorban javaslom, hogy ne hagyjuk ki azt az idõt, ami saját feltöltõdésünkre szolgál. Terhet viselni erõ nélkül nem lehet. Ez az erõ jöhet a sportból, egy mozi vagy színházi élménybõl, egy baráti beszélgetésbõl, egy lelkigyakorlatból, vagy lelki olvasmányból is.
A férjem, a nagyszülõk, de még én sem tudok ránézni… Már mindent megpróbáltam, nincs több ötletem, csak azt szeretném… Az én gyerekem, hogy mondhatnak róla ilyet…
Ezek gyakran csak belül játszódnak, és nem kerülnek kimondásra, sem magunk, sem mások számára. A szembesülés, az elfogadás a legnehezebb feladat. Dühösnek, tehetetlennek, kiszolgáltatottnak, becsapottnak érezzük magunkat. Igazságtalanság az élettõl, én nem ezt érdemlem. De nekem kell ezzel élnem, a felelõsség a továbbiakban az enyém. Mit tehetünk? Adjunk idõt magunknak, a partnerünknek, hallgassuk meg egymást. Próbáljunk jelen lenni, benne maradni a helyzetben. Ha úgy érezzük egyedül nem tudjuk ezt megoldani, kérjük szakember segítségét.
Szeredai Márta
Feltöltve: 2014.01.26.
