Emberi fejlődésünk, érésünk folyamatában szükségünk van arra, hogy időről időre megálljunk, és visszatekintsünk a megtett útra. Ez a reflexió amellett, hogy fontos a múltbéli, jelenre is kiható nehézségek feldolgozásában, tapasztalataink integrálásának, és az önismeretben való növekedésnek is eszköze.
A személyiségfejlődés folyamán, Erikson elmélete szerint alapvető válságtapasztalatokkal szembesülünk, amelyek pozitív kimenetele a növekedés záloga. Az egyes életszakaszok kihívásainak ismerete segíthet bennünket a felkészülésben, megküzdésben.
Csecsemőkorban a gyermek számára a legmeghatározóbb az anyával való kapcsolat. A konfliktus a bizalom és a bizalmatlanság pólusai között feszül. A krízis megoldása az anyai gondoskodás függvénye: a gyermek legalapvetőbb tapasztalata, hogy az anya elég megbízható-e szükségletei kielégítésében. Ezáltal fejlődhet ki a gyermekben az első pszichoszociális erő: az ösztönös biztonság érzését nyújtó remény.
Kisgyermekkorban a mozgás, beszéd, és a megkülönböztetés fejlődő képességei által a gyermek megéli a kitáruló lehetőségeket, ám ugyanakkor találkozik saját korlátaival, és a külső korlátozásokkal is. A gyermek számára ebben az időszakban kapcsolati szinten a szülőkkel való viszony formálódása a leglényegesebb. Az önállóság lehetőségének, valamint a jó-rossz kategóriáival való szembesülésnek, a külső bírálatnak, megítélésnek a megtapasztalása vezet e kor jellegzetes küzdelmének terébe: az autonómia és a szégyen, kétely konfliktusához. Sikeres megoldásából születik az akaraterő, mely az egyén képessége a szabad döntések meghozatalára, s ugyanakkor az önkontrollra is.
Óvodáskorban tovább fejlődik a gyermek kezdeményezőkészsége, ezzel együtt, a lelkiismeret ébredező hangjaival megjelenik benne a bűntudat. A család szerepe kiemelkedő a morális fejlődésben, az egészséges lelkiismeret kialakításában, a szándék erejének megszerzéséhez, mellyel a gyermek képessé válik célok megvalósítására.
Iskoláskorban fontossá válik a tágabb környezet. A fogékonyság, tanulékonyság képessé teszi a gyermeket teljesítmények elérésére, a sikertelenségek viszont felébresztik benne a kisebbrendűségi érzést. A konfliktus sikeres megoldása által a gyermek kompetenciára tesz szert, melynek birtokában a nehezebb feladathelyzetekben is anélkül tudja alkalmazni jártasságát, hogy az alacsonyabbrendűség érzése megbénítaná őt.
Serdülőkorban a kortárs csoportok válnak a legfontosabb szociális közeggé. A sokféleségben önmagát kereső, és meghatározni vágyó serdülő számára a legnagyobb kihívás az identitás megszilárdulása a szerepzavarral szemben. A kifejlődő hűség az az erő, amely lehetővé teszi az önazonosság megőrzését, és képessé tesz a folytonosság megélésére a sok változás, és ellentmondásos helyzetek közepette is.
Ifjúkorban a bensőséges kapcsolatok kialakításával, megélésével szemben az elszigetelődés veszélye jelenik meg. A barátok, társak között és a párkapcsolatban az intimitással együtt növekszik a szeretet ereje, mely képessé tesz az önátadásra, áldozathozatalra, elköteleződésre.
A felnőttkor a közös háztartásvezetés, saját család közegében az új nemzedék létrehozásának, formálásának ideje. Az ebből adódó konfliktus sikertelen megoldását a fásultság, az unalom, a stagnálás jelzik, míg a sikeres megküzdésből fakad a gondoskodás ereje.
Időskorban az integritás megszerzésével szemben a kétségbeesés feszül. Az énintegritás az egység, egyediség, teljesség megélése, mely a múlt eseményeinek rendezése, újraértelmezése, és az élet értelmének keresése következtében alakul ki. Az elmúlásra felkészült, belső békében élő idős ember ereje az a bölcsesség, mely egyaránt magába foglalja a megszerzett tudás, tapasztalatok őrzésének és átadásának képességét, valamint a nyitottságot, lényeglátást és az érett ítélőképességet is.
Életünk fordulópontjain az elénk táruló kihívások mindegyike kapcsolatainkban zajlik. Ahogy kitárul előttünk a világ, úgy szélesedik emberi kapcsolathálónk is. Kapcsolataink formálnak bennünket, erőt adnak küzdelmeinkben, de fordítva is igaz: mi is formálói vagyunk kapcsolatainknak, és bennük a környezetünkben élők támaszaivá válhatunk saját életútjukon.
Sokszor tapasztaljuk, hogy elakadunk, nem tudunk egyedül megbirkózni egy helyzettel. Az elakadás kapcsolódhat az életszakaszra jellemző eriksoni kihíváshoz, életfeladathoz, amit épp megélünk, vagy fakadhat más kihívásból – például kapcsolati nehézségből, veszteségből esetleg betegségből. Mivel gátolhatja fejlődésünket, ezért nem érdemes szőnyeg alá söpörni a problémát. Ha ez az elakadás nem jelent komolyabb nehézséget számunkra, de szükségünk van egy külső tekintetre a megoldás megtalálásához – például a nehézségben szeretnénk világosabban látni, jobban megérteni helyzetünket, mérlegelni az előttünk álló utakat, erőt meríteni a probléma megoldásához, mentálhigiénés szakember / lelkigondozó is segíthet bennünket. Ha pszichés betegséggel (például depresszióval) küzdünk, és/vagy a mindennapi normális életvitelünket is befolyásoló, hirtelen elénk táruló, vagy elhúzódó, esetleg múltban gyökerező nehézséggel szembesülünk, amellyel nem tudunk megbirkózni, problémától függően pszichológus, vagy pszichiáter; pszichoterapeuta segíthet bennünket a továbblépésben.
Ha speciális élethelyzetünk – például beteg családtag gondozása – miatt szorulunk támaszra, a témában jártas szakember, tanácsadó segítségét kérhetjük. A lényeg, hogy ne maradjunk egyedül a nehézséggel!
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2013.12.08.
