Maurice Zundel írja: „Az ember mindig befejezetlen
A teremtés kétszereplős történet.”
Életünk alakításának képessége nemcsak lélektani szükséglet, hanem a fenti idézet tükrében a Teremtővel való együttműködés méltósága is.
Nap, mint nap döntések sorozatát kell meghoznunk, melyek jó része – szerencsére -rutinszerűen megy. A mindennapi kis döntéseinknek általában nincsenek hosszú távú, vagy jelentős következményei, így sok mindenben különösebb gondolkodás nélkül határozunk. De minél fontosabb számunkra egy dilemma, annál több időt szánunk a mérlegelésre, „előkészítjük” a döntést. Ez feltételezi, hogy időt szánjunk magunkra, türelmesek legyünk önmagunkhoz; legyen bátorságunk kivárni, amíg a döntés megérlelődik bennünk. Persze a döntések időkorláthoz is kötődnek, a rendelkezésre álló idővel kell gazdálkodnunk.
Vágyunk arra, hogy irányítsuk a saját életünket, és amit lehet, mi határozzunk meg benne; ezért minél önállóbban hozzuk meg a döntést, annál inkább érezzük „sajátunknak”. Ez azonban nem jelenti azt, hogy döntést hozni csak egyedül lenne jó, ellenkezőleg. Mivel a jó döntéshez sok mindent számba kell vennünk, a gondolkodás folyamatában nagy segítségünkre van, olykor elengedhetetlen egy külső tekintet. Az önálló, tudatos döntéshozatal nem jelenti, hogy értéktelennek, haszontalannak tartanánk mások meglátásait, vagy figyelmen kívül hagynánk azokat. Azonban fontos, hogy a segítő személy a szabadságunkat támogassa, és ne saját értékrendje szerinti befolyásolásra törekedjen: ítéletektől mentesen, pártatlanul nyújtson támaszt az önmagunkkal való szembenézésben, és a lehetőségek, várható következmények áttekintésében. Minden lényeges döntésünkkel egy-egy új fejezetet nyitunk életünk könyvében, ezért a folyamatban lényeges szerepe van az értékrendünknek: elkerülhetetlen, hogy a felmerülő alternatívákat a számunkra fontos értékeknek megfelelően gondoljuk át, figyelembe véve, hogy az adott döntés hogyan illeszkedik alapvető céljainkhoz.
Ahogy időnként szükségünk van arra, hogy megálljunk és áttekintsük életutunkat, úgy döntéseinkre is időről időre reflektálunk. A reflexió azonban akkor gyümölcsöző, ha a jövőbe mutat: célja nem a múlt eseményein, vagy rossz döntéseinken való kesergés, hanem a továbblépés, a növekedés. Bár nem hibást kell keresnünk, de nem árt, ha saját szerepünket, részességünket tisztán látjuk, mert így elkerülhetjük, hogy többedszer essünk ugyanabba a hibába.
Számos helyzet adódhat, amikor a dolgok kimenetelét nem tudjuk befolyásolni. Ekkor is adott azonban számunkra egyfajta szabadság: Viktor Frankl szerint az ember az a lény, aki mindig maga dönti el, hogy mi. Belső hozzáállásunkat megváltoztathatjuk, és a megváltoztathatatlannal szemben is bennünk rejlik az értelemadás képessége. „Az értelem végül ott is megmutatkozik, ahol egy megmásíthatatlan sorssal kerülünk szembe, mondjuk egy gyógyíthatatlan betegséggel, egy operálhatatlan rákkal; tehát ott is, ahol mint tehetetlen áldozatok egy reménytelen szituáció középpontjába kerülünk, ott is, és éppen ott, az életet még mindig értelemmel tölthetjük meg, mert itt valósíthatjuk meg a legemberibbet az emberben, és ez az a képesség, amely egy tragédiát is – emberi síkon – győzelemmé változtathat.” (Viktor E. Frankl: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben. Jel Kiadó 2005, 49.o.)
Tróbert Anett Mária
Feltöltve: 2013.11.24.
