A mai ember életéből gyakran hiányoznak a megtartó keretek, és rohanó világunkban igazi, mély közösségi programokra, egymásra figyelésre is ritkán adódik lehetőség. Egy tervet végigkövetni, adott rend szerint megélni a zarándokutat, közösen végigcsinálni egy programot önmagában is gyógyító lehet. A tudatos útra kelés, kilépés szűk világunkból, az idő strukturálása, a tér felfedezése az út során, az együtt-mozgás, a közösséggé formálódás, mind-mind mély emberi szükségletekhez kapcsolódik, és a belső fejlődés lehetőségét rejti.

- A zarándoklat kihívás is, hiszen nem is olyan egyszerű a strukturáltság, az irányok kijelölése, tartása, az alkalmazkodás a környezeti adottságokhoz - együtt lélegzés a természettel, vagy az egymásra figyelés, közös irányba tekintés, a kapcsolatok formálódása egy-egy út során. Sokan valakiért ajánlják fel az utat. Van-e erről tapasztalata - elindulni úgy, hogy valakit lélekben elvitt magával?

M.: Az elején még nem. Némi öniróniával mondhatom, hogy az "önzés" maximálisan eluralkodott rajtam: eleinte szinte csak a saját vágyaim - céljaim vezettek. Látni, kikapcsolódni, elcsendesedni, egy időre kilépni a szürke hétköznapokból. A későbbi utak során viszont egyre többen kerültek a látóhatárba. Ehhez kapcsolódva három helyzetet szeretnék megosztani. Az első, a szentföldi utam. A nagynéném akkor épp kórházban volt, az onkológián. Az egész út során, végig a lelkemben hordoztam őt, és kértem a gyógyulását. Nem gyógyult meg, de a zarándokút segített nekem az elfogadásban, elengedésben.
A másik élmény édesanyámhoz kapcsolódik, egy tavalyi zarándokúton. Ő sokáig sehová nem jutott el, de körülbelül tíz éve eljött egy zarándokútra velem. Az út azonban csak nagy nehézségek árán valósulhatott meg. Veszélybe került édesanyám vízuma, tulajdonképpen az utolsó pillanatig úgy volt, az út lehetetlen. Elkezdtem egy La Salette-i ima-kilencedet - pedig nem vagyok egy "ima-malom", és miután befejeztem, következő nap megkaptuk a vízumot. Számomra nagyon szép megtapasztalása volt ez az égi segítségnek, nagy ajándék volt, hogy együtt indulhattunk útnak édesanyámmal. Teltek az évek, időközben édesanyám meghalt. Tavaly egy szinte "családi" zarándokútra indultunk - a szülőfalumból szervezett zarándoklat volt ez, több rokonnal. Rendkívüli ajándék volt a számomra. Édesapámat meglepetésként fizettük be az útra, édesanyám halála után mondtuk el neki. Nagyon szép volt együtt, a családdal végigjárni ezt az utat, és közösen hordozni édesanyámat a szívünkben. Ott volt velünk. A zarándokút egyik állomása La Salette volt. Ott úgy éreztem, hogy hazaérkeztem, itthon vagyok.
A harmadik élmény egy idei, baráti utazás során ért. Elmentünk egy kis lelki feltöltődésre, Svájcba. A csodálatos környezet, a csend, a hegyek önmagában feltöltődést jelentettek. Ott nem voltak különösebben terveink, jó volt megélni a jelen, a "mai nap" lehetőségeit, mindenféle nyomástól mentesen. Egyik nap eljutottunk Einsiedelnbe, két napot töltöttünk ott. Az imádságban nagyon mélyen megtapasztaltam egy hozzám közel álló, elhunyt ismerősöm jelenlétét. Az ő halálát nagy veszteségként éltem meg, hirtelen ment el. Ezen a helyen, az érte való imádság sokat jelentett a veszteség tudatosításában, a gyászmunkában. Felfedeztem, hogy a gyászban a fájdalom mellett megszülető hála milyen nagy ajándék: hála a másik életéért, azért, aki számunkra volt, és amit értünk tett. A másik ajándék a kiteljesedő kiengesztelődés: a megbocsájtás megtapasztalása, és a reménység, hogy elhunyt szerettünk békében van Istennél.
- Vannak helyek, ahová - néha megmagyarázhatatlan okból - vágyunk eljutni, és ha sikerül, átjár bennünket a megérkezés élménye. Életutunkon, állomásról állomásra járva, céljaink vonzásában újra és újra belső "útra kelünk". Köszönjük tapasztalatait, melyek bátorítanak bennünket a zarándoklatra - ahol rejtett belső útjaink kirajzolódhatnak, új fényben tűnhetnek fel előttünk.

T.M.