Zsuzsanna 53 éves, évek óta küzd súlyos betegséggel. A béke keresésének, a remény iskolájának útját osztja meg velünk.

- Hosszú út áll mögötted, hogyan látod most ezt a folyamatot?
- Remélem, hogy végleges döntés született, és az eredménye csak pozitív lehet. Felvetődött bennem a gondolat, hogy a betegségem, ami kiújult, miért is történt? Amennyire az elején semmi kétségem nem volt, hogy miért pont én, és miért velem, mi az oka az egésznek, hanem csak az volt bennem hét évvel ezelőtt, hogy más út nem létezik, csak a gyógyulás útja, hiszen itt a családom. A legkisebb gyermekem akkor még 13-14 éves volt, még két gyerekem van, ők akkor 18 és 16 évesek voltak, tehát nem volt kérdés, hogy mit kell tennem. Nem volt hit megingás, nem kételkedtem egy pillanatig sem abban, hogy az Isten jó, és nem büntetésként kapom én ezt a betegséget, hogy biztos valami célja van ezzel, talán nem figyeltem a jelzéseire, és egy komolyabb figyelmeztetést kellett küldenie. És tényleg, nagyon szépen felépültem a betegségből. Nagyon sok szeretetet kaptam, és nagyon sokan tették össze a kezüket azért – ahogy mondta egy barátom – hogy én meggyógyuljak, és ez fantasztikus dolog volt a betegségben, nagyon nagy ajándék volt. És hamar visszatért az erőm, és tudtam élni az életemet, ami egy kicsit megváltozott azért, mert hát az idő is múlik, meg azért nyomok nélkül nem maradt az a sok kezelés, amin átestem. De nagyon sok mindent tudtam csinálni. Én egy eléggé örökmozgó, vibráló egyéniség vagyok. Nagyon szeretem a sportot, a természetet. Elkötelezett zarándok vagyok, és több, mint öt éven keresztül vissza tudtam térni ugyanehhez az úthoz, és nagyon sok szép emlék történt velem. És aztán 5 év után újból jelentkezett a betegségem, ami azért is volt nehéz, mert mindig nagyon alattomosan jelentkezett, olyan külső jele volt csak, ami nem jellemző erre a betegségre. A szövettanból derült ki, hogy baj van, pedig az összes többi eredményem jó. Tehát, ha ez a külső jel nem jelentkezne, akkor lehet, hogy mire észrevenném, hogy baj van, addigra már nem sok segítség lenne, vagy sokkal nehezebb lenne az utat járni. Nehéz volt a döntés, hogy hogyan is tovább, amikor másodszor is komoly próbatétel elé lettem állítva. Akkor az volt bennem, hogy én ezt nem akarom újra végigcsinálni, nekem ebből elég volt. Láttam, hogy a család nagyon nehezen élte meg ezt, akkor is, ha tartották magukat, és mondták, hogy még annyi minden van, ami előttem áll, és amit ők is szeretnének nekem adni. Azt mondták, akárhogy döntök is a betegségem kiútját tekintve, ők mellettem lesznek, és elfogadják a döntésemet, de tudnom kell, hogy nagyon szeretnek, és szeretnék, ha tovább harcolnék, és újból megvívnám ezt a csatát. És akkor – a kiújulás után egy évvel - elkezdődött a menet, az új kezelések. Amit én nagyon nehezen tudtam magamban helyrerakni, hogy a gyermekeim felnőttek – szerencsére -, és már nincs rám akkora szükség, mint amikor kisebbek voltak. Ezt nehezen tudtam magamban helyrerakni, hogy kevesebbet vannak itthon, és ha itthon vannak is, felvonulnak a szobájukba, persze ugyanúgy fontosak vagyunk a számukra, de már önálló életük van. Mindig fontosak vagyunk a számukra, de már nem olyan mértékben. Ezt nagyon nehéz volt számomra elfogadni. Üresnek éreztem a napjaimat, és nem találtam a helyemet. A betegségem nagy hozadéka az volt, hogy rájöttem, milyen fantasztikus gyermekeim vannak, a férjemmel kapcsolatosan ezt mindig tudtam. És rájöttem, hogy talán a betegségem lesz az, ami megint kicsit összehozza a családot, és talán még jobban figyelnek majd egymásra, na meg önző módon több idő jut rám is. Ez valóban így történt és nagyon jó volt, mert a betegségem komoly próbatétel volt az egész családnak, nem egy egyszerű beavatkozás volt, amin átestem. Remélem, - úgy néz ki -, teljes sikerrel.
- Említetted, hogy mivel dinamikus személyiség vagy, nehéz volt, hogy mikor jött a betegség, „vissza kellett fogni magad”. Mi segített az életmódváltásban?
- Nem arra gondoltam, hogy miért történt ez az egész, hanem arra, hogy miben kell változtatni, hogyan kell tovább lépni. Ez egy nagyon komoly, tudatos döntés volt, hogy erre figyeljek. Voltak azért hullámvölgyek, de alapvetően ez munkált bennem. Emellett úgy éreztem, túlságosan türelmetlen vagyok, mindent azonnal akarok. A gyógyulás útja nagyon jó iskola volt arra, hogy a türelmemet fokozzam: nem baj, ha nem azonnal történik valami, nem baj, ha nem azonnal csinálom meg és teljesen készre, hanem fontossági sorrendet kell felállítani és el kell tudni fogadni azt, hogy most nem lehet, de ahhoz, hogy később lehessen, most fontossági sorrendet kell felállítani. Nem volt könnyű, egy nagyon tudatos elköteleződés kellett ahhoz, hogy sikerüljön. Nagyon sokat imádkoztam, és a közösségen, és a barátokon kívül a lelkivezetőm, Janig Péter atya nagyon sokban segített engem és támogatott. Nagy öröm, hogy megismerhettük őt, nagyon sokat segített.
- Mit jelentett neked ez a lelki kísérés?
- Egy hosszan tartó betegségnél mindig vannak hullámvölgyek. Pláne a vége fele, vagy ha egy komoly beavatkozás van, vagy nem a várt eredmények jönnek, van elkeseredés. Igyekeztem mindig tartani magamat a családom előtt. Nekik volt a legnehezebb, mert ők csak nézték és várták, hogy én küzdök, és mi lesz az eredménye. Százszor inkább bevállalok bármit, hogy velem történjen valami, mert tényleg, ez borzasztó, eszköztelenül csak bízni abban, hogy a másik le tudja győzni a betegséget. Ha nagyon el voltam keseredve, őket nem akartam elkeseríteni, és akkor Péter atyát hívtam fel, és neki mondtam, hogy most szakadt el a cérna, és fogyott el a hitem, és segítsen, mert én most kitárom a kezeimet és nem megy tovább. És mindig megjött a segítség. Sose mondott tanácsot, hanem mindig meghallgatott, de abban a hallgatásban mindig benne volt az a hihetetlen elfogadás, és bizalom, ami segített abban, hogy átforduljak pozitív irányba, és újra elkezdjek bízni.
- Fontos volt, erőforrást jelentett, hogy tudsz fordulni valakihez, aki nem a családod, hiszen ők is érintettek.
- Igen, és megtapasztaltam, hogy milyen nagy felelősség és milyen nagy teher van a papokon, és kiválasztott dolog, hogy ők ezt hordozni tudják. Nagy erő kell hozzá, hiszen ritkább az, hogy valaki az örömével fordul a plébánosához. És milyen nagy szükség van arra, hogy ők rendben legyenek, hogy tudjanak segíteni. Az a hihetetlen elfogadás, bizalom, és szeretet, ahogy Péter atya közelít és meghallgat, nagyon nagy ajándék.
- Hogy láttad, a családnak mi volt a legnehezebb, amikor szembesültetek ezzel a betegséggel?
- Hát biztos, hogy a fizikális állapotomban voltak problémák, amit nem lehetett elrejteni.
- Legszívesebben elrejtetted volna előlük, hogy ne szenvedjenek.
- Igen. Az elején ők jobban kétségbe voltak esve, és én nagyon erős voltam. Miután látták, hogy én ennyire bizakodó vagyok, és biztos vagyok abban, amit hiszek - és hála a jó Égnek, úgy is alakultak a dolgok -, akkor már annyira természetes lett az az állapot, amit megéltünk…  Viszont amikor már nekem fogyott el a türelmem, akkor ők voltak, akik támaszt adtak, és biztattak, hogy ha már eddig végigcsináltad, akkor már biztos hogy jó lesz, már rendben vagy.
- Kölcsönösen támogattátok egymást.
- Igen, és éreztem végig, hogy nekik az a legfontosabb, hogy nekem minden a legjobban sikerüljön. Az volt az elsődleges és legfontosabb mindenkinek, hogy én meggyógyuljak.
- Minek érezted leginkább szükségét?
- Amikor újra beteg lettem, nagyon tanácstalan voltam, és a bizonytalanság borzasztó volt. Úgy éreztem, hogy egy kicsit elvesztettem a hitemet. Sokan azt mondták, hogy én példa vagyok nekik, hogy hogy lehet egy ilyen dolgon túlesni, és én úgy éreztem, hogy én ezt most már nem tudom végigcsinálni. És nagyon-nagyon rossz volt a bizonytalanság, hogy mit is válasszak. Nagyon sokat imádkoztam, hogy meglássam a jelet, hogy a jó döntést hozzam. Nagyon sokat gondoltam arra is, hogy ami az első alkalommal olyan természetes volt, hogy „legyen meg a Te akaratod”, azt most is ki tudjam mondani. És akkor végül is megkaptam mindenhonnan a segítséget. Tájékoztatást is kaptam arról, hogy nagyjából mi vár rám, találkoztam olyan emberekkel, akik átestek már ezen, és amellett, hogy elmondták, hogy mi volt, meg hogy volt, senki nem ígért semmit, mindenki bízott abban, hogy jó döntést fogok hozni. Senki nem akarta - és ez nagyon jó volt -, átvállalni a felelősséget, és ezt nem is akartam én sem. Egészen addig, amíg a döntésem meg nem született, nagyon nagy feszültség volt bennem, de amikor eldöntöttem, hogy na, akkor vágjunk bele, akkor már mindig csak az előttem álló napra koncentráltam, hogy azon túl legyek.
- Fontos volt, hogy te hozd meg a döntést, a sajátodnak tudd érezni.
- Igen, a felelősséget nem lehet senkire rátenni, hiszen megvan az a veszély, hogy nem jól alakulnak a dolgok.
- Most hogy látod a döntésedet?
- Ha csak az az öt év az eredménye, amit kaptam, abban is annyi minden gazdagság volt… Van, aki leéli úgy az életét, hogy a töredékét nem éli, és nem kapja meg annak, amit én az alatt az öt év alatt éltem, és kaptam. Mind a két alkalommal a betegségem akkor jött elő, amikor egy hosszabb gyalogos zarándoklaton voltam. Előtte soha nem voltam beteg. Akkor került kartonom az orvoshoz. Nagyon jó kondícióval és egészséggel voltam megáldva. És ezek után az utak után megjelent a külső jel, és kiderült, hogy gond van. Óhatatlanul is felmerült a gondolat, hogy nincs-e egymással kapcsolatban ez a két dolog. És akkor a lányom mondta, hogy ígérd meg, hogy ha minden jól sikerül, és olyan jó erőnlétben leszel megint, nem mész el újra. És azt mondtam neki, hogy ne haragudjon, de ezt nem ígérem meg, mert inkább éljek meg egy rövidebb, de tartalmas életet, mint egy hosszú unalmasat. És az, hogy én ez vagyok, és ilyen vagyok, az azért van, mert ennyi minden ér, és ennyi ember hat rám. Ennyi kapcsolatom van, és én akkor érzem jól magam, ha ezeket csinálhatom. Azért nehéz ez az átmeneti időszak, mert most még fél gőzzel, vagy negyed gőzzel kell élni az életet azért, hogy utána teljes gőzzel mehessen.
- Ez a betegség ráirányította a figyelmedet arra, hogy mi az, ami igazán értékes számodra?
- Nem, úgy gondolom, az értékrendem előtte is rendben volt. A  másodiknál viszont elgondolkodtam, hogy most mi a célod ezzel Jó Isten? A fontossági sorrend megvolt, de lehet, hogy azt a heves égést, amivel élem az életet, azt kellett egy kicsit csillapítani.
- Említetted, hogy nagyon fontosnak tartod, tartottad is, hogy ne azon keseregj, miért van ez, hanem a jövőbe tekints, és megpróbáld bizakodva szemlélni a dolgokat. Mi segíti elő ezt?
- Volt egy könyv, amit régen olvastam, Az élet játéka. Úgy gondolom, aki betegségben szenved és megpróbálja a gondolatait így átalakítani, az rájön, hogy nincs is neki olyan nagy gondja. Mert amikor másodszorra kezeltek, nehezebb volt, komolyabb fizikai, lelki ráhatást jelentett, de pl. nagyon gyakran - és lehet, hogy ez néha furcsa és agymosásnak tűnik -, amikor ott vártam a kezelést, akkor azt mondtam, milyen jó, hogy ambulánsan kapom a kezelést, és nem a kórházban fekszem. Vagy amikor a kezelések után mindig 3 napig olyan érzés volt mintha az életet kihúzták volna belőlem, de tudtam, hogy 3 nap után újra elkezdek majd felépülni és jobban lenni, akkor is az segített, hogy végül is itthon vagyok, itt élem ezeket a napokat és nem pedig egy kórteremben, idegen társaságban. Arra gondoltam, hogy mi ez a szenvedés ahhoz képest, amin nagyon sokan átesnek, vagy, hogy mi az én szenvedésem Krisztuséhoz képest. Mindig azt próbáltam nézni, hogy igen, ez most nem jó, ami velem történik, de ennél sokkal rosszabb is lehetne, és milyen jó, hogy most nem az történik.
- Próbáltad a pozitív oldalát nézni.
- Igen. Én úgy gondolom, hogy ez a kulcsa a dolognak és a lelki béke, mert ha az megvan, akkor menni fog a többi is, akármilyen irányba alakul a betegség. Ha a lelki békét sikerül elérni, akkor én úgy gondolom, történhet bármi.
- És mi kell ehhez a lelki békéhez?
- Bizalom, az biztos, hit, és tudni azt, hogy szeretnek és sok embernek fontos vagyok. Nekem legalábbis ezek fontosak. Ha nem magamért, a többiekért kell megcsinálnom. Ha én már hátra is dőlnék, és azt mondanám, hogy elég volt, megéltem 53 évet, és annyi minden jót kaptam, hogyha most lehúzzuk a rolót, akkor is rendben van minden.
- Milyen fontos tapasztalatot szerezhettél még?
- Hogy nem baj, hogyha elkeseredünk.  Mert nem vagyunk tökéletesek, de keresni kell akkor is, amikor el vagyok keseredve – nekem legalábbis ez használt - , azt a kis fénysugarat, ami kivezet a sötétségből és a kilátástalanságból. Ha ez csak egy apró dolog az égbolton, amire ha ránézel, meglátsz benne valamit, egy jelet, vagy egy mondat, ami elhangzik, vagy egy éppen akkor jelentkező telefonhívás… de amikor nagyon el vagy keseredve, keresni kell azt a jelet, ami fényt ad, mert ha csak jobban belegubózol a bánatba, az biztos, hogy senkinek nem lesz jó, sem a környezetednek, sem magadnak. És azért kell a segítség ilyenkor, mert a nehézség levisz egyre mélyebbre, és egyre nehezebb onnan egyedül felevickélni, és újból megtalálni a célt, és az értelmet. Azt tartom még nagyon fontosnak, hogy másoknak örömet szerezzek, hogy másoknak ne szerezzek bánatot, boldogtalanságot, hanem örömet. Én akkor vagyok a legboldogabb.

M.n.