S végezetül kíséreljük meg a kétféle értelemfelfedező folyamatot – amelynek képessége az ember belső és külső plaszticitásában rejlik, abban tehát, hogy élmények befogadására s lényünk kifejezésére egyaránt képesek vagyunk – összekapcsolni egymással. Az első képlet így hangzott: látomás – felismerés – érzelem. Az érzelmet mint „szabad gyököt” könnyedén kapcsolhatjuk a második képlet első szavához, ami így hangzott: élmény – elragadottság – felismerés. Mert hiszen az érzelmek teszik ki gyakorlatilag azt az anyagot, amelyből az élmények felépülnek. S fordítva: a második képlet „szabad gyöke”, a felismerés ugyanilyen könnyen összekapcsolható az első képlet elejével, a látomás szóval. Mert hiszen a felismerések adják azt az anyagot, amelyből vízió képződik. A két értelemfelfedező folyamat összekapcsolása révén tehát egy kör képződik, ami a két kiindulópontban – vízió és élmény – zárul körré. És ha az első esetben azt mondtuk: az az „Én”, amelyik a „Te”-t tartja szem előtt (vízió), Énjének hihetetlen, eddig ismeretlen tartományait fedezi fel, akkor a második eset alapján ehhez még hozzáfűzhetjük: az az „Én”, amelyik teljes nyitottsággal fordul a „Te” felé (élmény), a „Te” lenyűgöző tartományait fedezi fel. A kör közepén mindkét esetben a „Te” áll, legyen bár ez a „Te” egy felebarátunk, a környezetünk vagy a felettes világ.
Vizsgáljuk meg a három idézett példa alapján, hogy mindez igaz-e.

Az első példa (Stefanie Rebensteiner-Zips története)
Az ő értelemfelfedezése azzal a látomással kezdődött, hogy barkácsol az édesapja borotválkozó szerei számára egy ládikát. Egy, a szeretet jegyében fogant alkotás lebegett a szeme előtt, következménye pedig saját kézügyességének fejlődése. Vajon egyáltalán életre kelt volna-e, s alakot öltött volna-e a látomás, ha nem vésődött volna bele már korábban a gyermeki lélekbe egy eredendő élmény: az apja iránta való szeretete?
A második példa (a saját példám)
Az én értelemfelfedezésem azzal a látomással kezdődött, hogy teljesítsem tanárom kívánságát. A szándék rá irányult: a neki adandó ajándékra, a sors megajándékozottja azonban én lettem. Ám a kérdést itt is felvethetjük: Vajon cselekvésre indított volna-e ez a látomás, ha nem köszönhettem volna oly sokat a tanáromnak, ha nem lakozott volna már régen a szívemben a túláradó hála?
A harmadik példa (az Anton Brucknerről szóló történet)
Az ő értelemfelfedezése azzal a látomással kezdődött, hogy egy művet alkosson „Te Deum”, Neki. Ez az önfeledt szándék formált belőle igazi művészt, ez hozott számára dicsőséget. De vajon feltámadt volna-e benne valaha is ez a látomás, ha nem értelmezte volna útmutatásként a klosterneuburgi apátság szerzeteseinek éjféli éneke élményét?
S most nézzük a második eset három példáját:
Az első példa (az Oskar Lockowandttól idézett példa)
Az ő értelemfelfedezésének kiindulópontja Firenze lenyűgöző látképe. Egészen átengedte magát egy idegen város látványának, amiben a meghitt odatartozás, a szeretetteljes körülöleltség érzésére bukkant. Vajon kiváltott volna-e benne ez az élmény ilyen fokú visszhangot, ha nem élt volna már benne eleve legalább öntudatlanul minden létező univerzális harmóniájának víziója?
A második példa (Otto Zsok példája)
Az ő értelemfelfedezése mindenekelőtt Mozart zenéjének hallgatása nyomán indul útjára. Szeretõ lelkek szavait ismeri fel benne, amelyek metafizikai borzongást váltanak ki belőle. Vajon egy zeneszerző művészetének gazdagsága valóban megéreztetne-e velünk egy „magasabb valóságot”, ha nem élne bennünk már a zene meghallgatása előtt az abszolútum – az abszolút szépség – víziója?
A harmadik példa (Wolfgang Schleske példája)
Az ő számára a meditatív futás jelenti az értelem felfedezésének élményét. Az egészséges sportolás stresszoldó jelenségeit vizsgálta, s az újjáéledő életre való várakozás sejtelméig jutott el. Megint csak megkérdezhetjük, hogy támadhatott volna-e ilyenfajta „ősélménye” a benne szunnyadó azon látomás nélkül: az élet mindig érdemes arra, hogy újrakezdjük?
Látjuk: látomás és élmény, rácsodálkozás és átélés, szeretetteljes odafordulás és a szeretet elfogadása egymással kölcsönhatásban formálják azt a spirált, ami az emberi létezést összefogja és magasba emeli, ami öntranszcendenciára tesz képessé bennünket a „Te” hangjaitól áthatva és a „Te” felé irányulva. A fentebb ábrázolt kör mindezt csak elégtelenül képes kifejezni.
- folytatjuk -
Forrás: Elisabeth Lukas: Beteljesülés - értelemkeresés időskorban. Jel Kiadó, Budapest, 2008. (Első fejezet)
A szöveget a Kiadó szíves engedélyével közöljük.