Rainer Maria Rilke Archaikus Apolló-torzó című verse, mely a műalkotással való találkozás költői leírására tesz kísérletet, így végződik: „mert nincsen helye egy sem, / mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!” (Németül az utolsó mondat szó szerint: Du musst dein Leben ändern – meg kell változtatnod, muszáj megváltoztatnod életed.)
Nemes Nagy Ágnes ezt a verset elemezve a következőket állapítja meg: „A művészettel való találkozást, ha igaz, nem úszhatjuk meg szárazon, megrázkódtatását nem rázhatjuk le magunkról; olyan az, Rilke tanúsága szerint, mint egy megtérés, mint egy majdnem félelmes, döntő felismerés. Valami egzisztenciális, ami egész valónkat más síkra emeli. A művészet hatalma, életalakító ereje: nem lehet erről többet mondani Rilkénél. Most mégis azt ajánlom, kövessünk el egy már-már bűnös cselekedetet, tegyük, amit nem szabad: emeljük ki a nagy vers tárgyát a versből, és helyettesítsük bármivel. Ne Apolló legyen tárgya és lényege a szonettnek, hanem akármi, amit különben alig veszünk észre, egy hóesés, egy kapualj, egy kutya az utcán, egy dallam, ami eszünkbe jut, az a reggeli fölfedezés, hogy süt a Nap. Emlékezzünk vissza egy-egy ilyen váratlanul friss, szokatlanul erős észrevételünkre; emlékezzünk rá, hogy mindezek élménnyé, valamilyen alaptalan boldogsággá szerveződhetnek egy percben, létrejöhet általuk az öröm lelki mintázata bennünk. Mindenki örül, ha kap egy kalap pénzt. De most nem erről van szó, hanem az utilitáriusan vagy bármi más módon indokolatlan örömről, amely mindenkiben létrejön néha. A puszta létöröm ez, amely jelet ad magáról, életünk alapja, oktalan indoka és célja. Hogy állandósítható-e? Más kérdés. De ezt a bármiben megtapasztalható boldogságmintázatot képes nyújtani a művészet, mint Apolló-szobor és mint Rilke-vers, sajátos, közmegegyezéssel művészinek nevezett mintázása, mintázata által – ezt nyújtja nekünk sűrítve, esszenciális orvosságként létünk gyógyíthatatlanságaira.” (Nemes Nagy Ágnes, Szőke bikkfák, Verselemzések, Móra Könyvkiadó, 1988)
A múlt század egyik legnagyobb költője szerint a művészet a lét puszta, ok nélküli örömét tudja ellőttünk felvillantani. Olyan örömöt, mely független minden körülménytől és a legnagyobb nehézségek közepette is fellelhető. A soát túlélő Kertész Imre Sorstalanság című regényének utolsó lapján a „koncentrációs táborok boldogságáról” ír: „Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított.” A művészet képes ezt a „valamit” felidézni. Rilke szerint annak, akinek ebben a tapasztalatban része volt, megváltozik az élete.
Mindez azért történhet meg, mert a műalkotás, mely igazán megérint minket, valójában minket néz. Vagyis végső soron nem a más, nem az olvasón kívüli objektum, hanem a befogadó maga a tárgya. Olyan, mint egy tükör: velünk foglalkozik. Sokan számolnak be arról a tapasztalatról, hogy egy-egy vers kifejezte legmélyebb érzéseiket, úgy, ahogy ők azt sohasem tudták. Vagy egy regényalakban, drámai szituációban önmagukra, önnön élethelyzetükre ismertek.
Hogy az ilyen találkozások legtöbbször a szépirodalom befogadása során történnek meg, ezt a szépirodalom sajátos anyaga teszi lehetővé. Mert míg a szobrász a formálható anyagot (kő, fém, agyag), a festő a színeket és az árnyékokat, a zenész a hangokat és a csöndeket alakítja, rendezi, addig az író a szavakat. Mivel a hangzó szó speciálisan az emberből való (nem úgy, mint a kő, a színek vagy a zenei hang), az ember legmélyebb sajátja (hiszen az egyik legfontosabb, legemberibb tulajdonság az értelem, melynek logikus szerkezete éppen a szavak segítségével fejezhető ki) ezért a szó művészete a legközvetlenebbül emberi művészet.
Basa Viktor
