Az értékeinket hogyan ismerhetjük meg a vágyaink által? Hogyan ismerhetjük meg általuk önmagunkat, a képességeinket és a lehetőségeinket?

 

Vágyak nélkül nem történik semmi az életünkben. Ahogy mondtam, a vágyakat Istentől kapjuk, ezek visznek előre. Például amikor mi a rendben megnézzük, hogy a jelentkezőt felvegyük-e, rákérdezünk a vágyaira. Majdnem azt mondanám, hogy az vagy, amilyen vágyaid vannak.

 

A vágyaink sok helyről táplálkoznak. Továbbélhetjük például a szüleink vágyait.

 

Csak egyből ne táplálkozzanak: elvárásokból! Amit azért teszünk, mert a szüleink vagy az ismerőseink elvárják, és csak nekik akarunk megfelelni, azzal nagy baj van. Ha látjuk, hogy valami értékeset kívánnak tőlünk, és azt szabadon el tudjuk fogadni a saját értékünknek, akkor egy egészséges döntési folyamat indulhat el. Azon a reggelen, amikor elmentem a jezsuitákhoz, elmondtam édesanyámnak, hová készülök. De előtte soha egy szót sem szóltam erről. Amikor meghallotta, azt felelte: amióta megfogantál, ezért imádkozom. Tudtam, hogy édesanyám örülne, ha pap lennék, de nem ezért döntöttem így. Meg kell tisztítani a vágyainkat. Borzasztó volt azokat a papokat látni, akik a szüleik miatt jöttek. A legtöbben közülük bajba is jutottak, mert csak az igazi vágyaink visznek előre. Engem kicsi koromtól vonzottak a szegények. Hatvan év után valósulhatott meg, hogy közéjük költözhettem. Az is bennem volt mindig, hogy harcoljak az igazságért meg a szabadságért. A meghatározó, mély vágyaim alapján vizsgáltam meg minden adódó új lehetőséget.

 

Hogyan?

 

Először is vágyom valami jóra, értékesre – ebben már benne van Isten kegyelme és akarata is. Például válasszam-e a papi hivatást? A hivatás három részből áll. Az első a vágy, a második, hogy megvannak-

e az intellektuális, pszichés, családi feltételei ennek az életformának. A harmadik, hogy egy közösség befogad-e. Ha ez a három együtt van, akkor mondhatom, hogy igen. Aki pap akar lenni, az az első kérdésre csak önmaga tud válaszolni: valóban vágyódik-e vagy sem? A másik kettő nem rajta múlik, és ez nemcsak a papi hivatásban van így. Vágy, képességek és külső feltételek. De a vágy a legfontosabb. Ismertem egy ötvenen túli japán asszonyt. Kiürült az élete, gondolta, elmegy jógázni. Tudod, mit kért tőle a jógamester? Hogy írjon le húsz vágyat. Nem tudott ennyit felsorolni. Ez sajnos tipikus.

 

A vágyainkat kellene fölszítani?

 

Nyolcvanéves koromban is szükséges, hogy legyenek olyan vágyaim, amelyeket csak nyolcvanéves koromban lehet megvalósítani. Ez az öregedés titka. Minden életkornak megvannak a maga vágyai, ezeket kell felismerni, és ez teszi széppé az ember életét. Amikor igyekszem a vágyaim szerint élni, rengeteg nehézségbe ütközöm, de ez nem zavar meg. Tudom, merre megyek, a vágyaim mutatják az utat.

 

A hármas iránytűt használod: a vágyaid, az adottságaid és a közösséged véleménye. Nincsenek olyan vágyaink, amelyek nem felelnek meg a valódi énünknek?

 

Én kicsit módosítottam azon, amit régebben gondoltam erről, mert azt hiszem, hogy a vágyaim mind hitelesek. Csak sok szenny rakódik rájuk, és akkor elvisznek helytelen irányba. Például a szeretetvágy,

ha bepiszkolódik, akkor lehet, hogy szexmánia lesz belőle, noha az illető valójában szeretetre vágyik, és nem hiszem, hogy csak a testi kielégülés hajtja. Nincs senkije, és pénzért legalább kap valami hasonlót. Természetesen nem hiteles így élni, de mélyen abban az emberben is ott van az igazi vágy, hogy szeressék, hogy valakivel meghitt kapcsolatban legyen.

 

Az én-fogalmakkal nagyon sok pszichológiai iskola operál. Ego, self, ideális én, felettes én, reális én…

 

Borzasztónak tartom, ha egy ideális én fantomképe fölülkerekedik bennünk. Teljesen elrugaszkodunk a valóságtól, és az lesz ennek a rettenetes következménye, hogy se Istennel, se emberekkel, de még önmagunkkal sem tudunk kapcsolatba kerülni. Az igazi emberi élet ott kezdődik, amikor összetörik az ideálisén-képünk. Isten szeretetből mindent megtesz, hogy ez megtörténhessen. De a tapasztalatom azt mutatja, hogy még egy lelkivezető sem törheti össze senki ideális énjét, mert akkor kicsúszik az illető lába alól a talaj. Amikor összeomlik az ideálisén-kép, akkor van nagy szükség a lelkivezetőre.

 

Ezt hogyan érted? Mire döbben akkor rá az ember?

 

Hogy légvárban élt, és amit gondolt, az nem valós. Rádöbben, hogy olyan helyzetbe került, ahol semmi segítséget nem kap az ideális énjétől, és ott fekszik a padlón kiszolgáltatottan. Én is megtapasztaltam az ilyen nagy összetörettetéseket. Például a szögesdrótnál. Minden kis lépést megterveztem, a határon át is jutottam, de utána éjszaka kétszer is eltévedtem. Teljes tehetetlenség, teljes kiszolgáltatottság. Ödön, a te terveid mindennel együtt összeomlottak. Nincs senki, csak az Isten.

 

Kell ebből messzemenő következtetést levonni?

 

Azt a következtetést tudtam levonni, hogy a biztonságom nem a terveimben rejlik, csak Istenben. Most úgy mondanám, hogy nem az ideális énem megvalósításában. Az ideális Ödön-képet feladtam, de ez segített közelebb kerülni Istenhez, a valósághoz.

 

Milyen képed van most magadról?

 

Hogy az Isten engem feltétel nélkül szeret. Arra születtem, hogy ezt minél mélyebben átéljem, és segítsek másokat ennek megtapasztalásában. Az énképem nem függ attól, hogy mit vittem végbe. Nem

gondolom, hogy ezt vagy azt saját erőmmel kellene megvalósítanom. Tegnap azon nevettem valakivel, hogy amikor megjelent az ötkötetes sorozatom a lelkigyakorlatokról, azt mondtam: ezzel befejeztem az

életművemet. Akkor kérte Zsófi, hogy csináljuk meg a Párbeszélgetés munkafüzetet. Azt hittem, az lesz az utolsó munkám. Most itt vagy ezzel az interjúval. Ezeket a lehetőségeket nem én kerestem, semmiközük az énképemhez.

 

Megvan benned a vágy, hogy másoknak segíts. És ez bennünk kelt egy másik vágyat, hogy ebben társaid legyünk.

 

Örülök, hogy említed a társakat. Harminckét évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy amennyire lehetséges, soha nem fogok semmit sem egyedül tervezni vagy kivitelezni. Sokféle munkát végeztem, de Isten kegyelmével mindig találtam embereket, akik szívesen lettek a munkatársaim. Ha egyenrangú viszonyban együtt dolgozhatok másokkal, az nagy boldogság számomra. Amit Isten hoz elém, azt kell megvizsgálnom, és el kell döntenem, hogy nyolcvanéves kor felett mennyire vagyok képes véghezvinni. Nem akarok se háttérbe szorulni, se előtérbe kerülni. Mostanában elgyengültek a lábaim, nem tudok annyit járkálni. Majd idejön, aki kapcsolatban akar lenni velem. Soha nem számoltam, hány embert kereszteltem, eskettem, lelkivezettem. Eszem ágában sincs ezt megtenni. Nem sütkérezek az elért eredményekben, mert fiatalkoromban rájöttem, hogy nincs nagyobb butaság, mint hogy emberek elvárásainak feleljek meg. Nem attól vagyunk értékesek, amit elértünk, hanem mert Isten annak tart minket. Fontos a job satisfaction – ahogy a japánok mondják, hogy a munkámat megelégedéssel végezzem. De nem ez a legfontosabb. Hanem az, hogy amit csinálok, azt szabadon, örömmel és szeretettel tegyem.

 

Te nem kételkedsz az értékességedben. De mit tehet az, akinek gondja van ezzel?

 

Igazad van. Nekem nincs bajom az értékességemmel, de sokakat ismerek, akiknek igen. Nekik azt szoktam tanácsolni, hogy tanuljanak meg ingyenes szeretetet befogadni. Ne is próbálják viszonozni, csak örüljenek annak, hogy valaki őszintén szereti őket! A szeretet megtapasztalása az alap. Ezt kell egyre jobban tudatosítani, szavakba önteni.

 

Forrás: Szabadon, örömmel, szeretettel. Nemes Ödönnel beszélget Naszádi Krisztina. Harmat Kiadó, Budapest, 2009, 81-85.o. Az írást a Kiadó szíves engedélyével közöljük.

A kiadó honlapja: www.harmat.hu