„Próbáltam olvasni a napfelkelte fényében, de minduntalan elvesztettem a fonalat, és ugyanazt a mondatot olvastam újra meg újra. Képtelen voltam a könyvre koncentrálni, mert egyfolytában csak az járt a fejemben: Hogy merészeli?

Pár lépésre a kocsitól, amelyben ültem, a férjem épp a tóba dobta a horgot, és a legmélyebb nyugalommal ácsorgott a kapásra várva.

Finom köd ereszkedett a tóra, miközben énekesmadarak, kacsák, békák és tücskök zengték csodás dalukat, tökéletes összhangot alkotva. Még a halak fel-felhangzó csobbanásai sem törték meg a harmóniát.

Marvin maga volt a megtestesült békesség, ahogy ott állt a tóparton, pecabottal a kezében. Míg én a kocsiban duzzogtam, ő nem restellte önfeledten jól érezni magát, tudomást sem véve rólam.

Akkor még a házasságunk elején jártunk, és ahogyan a kettőnk kapcsolatát képzeltem, az inkább tündérmesébe illő volt, mintsem a valóságnak megfelelő. A Pocono-hegységbeli Split Rockhoz látogattunk el, a világ egyik legvarázslatosabb és legromantikusabb tájára.

A látvány felidézte bennem az összes szerelmes történetet, amelyet valaha olvastam, és minden romantikus film, amit csak láttam, megelevenedett előttem, természetesen velem és a férjemmel a főszerepben. Láttam magunkat kéz a kézben andalogni, szerelmesen összebújva, mintha a külvilág nem is létezne. Arra a szenvedélyre és közelségre vágytam, mint amikor két embert olyannyira megrészegít a szerelem, hogy az örökkévalóság is kevés ahhoz, hogy beteljenek egymással.

Sajnos a férjemnek nem pontosan ilyen elképzelései voltak a közös nyaralásról. Én pedig akkor még nem voltam tisztában azzal, hogy a személyes szabadság éppolyan fontos, mint az együtt töltött idő.

Az évek során aztán lassacskán beletanultam a kompromisszumokba, a kölcsönös adok-kapokba, amitől egy kapcsolat működőképes lesz. A legtanulságosabb leckét akkor kaptam, amikor Marvinnal elvittük a gyerekeket a marylandi Ocean Citybe, a népszerű tengerparti üdülővároskába.

Szerettem hajnalban kelni, hogy nagyokat sétáljak a tengerparton. Boldogan hallgattam a hullámverést és a sirályok síró hangját. Áhítattal néztem, ahogy a felkelő nap életre kelti a tengerpartot. Delfinek úsztak a part mentén, mintha csak engem kísérnének a sétámon. A távolban egy hatalmas óceánjáró araszolt a láthatáron, a világ peremén.

Nem voltam egymagam ezeken a kora reggeli sétákon. Hajnali horgászok érkeztek a partra, és fiatal szerelmespárok gyönyörködtek a napfelkeltében.

Később a nap folyamán a gyerekeink nyomában lépkedtem, míg ők lelkesen rohantak az óceánhoz. Fürgén kapkodtam a lábam a forró homokon.

– Gyere te is, anya! – kiabálták a gyerekek, ahogy a vízbe csobbantak.

– Nem hideg? – kiáltottam vissza.

– Nem, anya, nagyon jó! Gyere be!

Visszafojtott lélegzettel dugtam a lábujjam a hideg vízbe. Minél beljebb merészkedtem, annál erősebben próbáltak magukkal ragadni a hullámok, borsódzott a hátam, ahogy a fagyos hullámverés nekem csapódott. Pár perc alatt letudtam a kötelező fürdőzést, és a nap további részét a parton töltöttem. Élvezettel szívtam magamba a sós levegőt, ahogy a nap perzselte a bőrömet, míg a gyerekek azzal játszottak, hogy időnként nyakig betemettek a homokba.

A kiadós napfürdőzés végeztével lezuhanyoztunk, átöltöztünk, és a több ezer üdülővel együtt nekiindultunk a sétánynak. A langyos szél karamella- és vattacukorillattal elegyedett, végig a huszonhét háztömbnyi partszakaszon. Nyüzsgő zsivaj, nevetés és zeneszó töltötte be a levegőt. Kellemes meghittségben, kéz a kézben sétálva életem párjával úgy éreztem, még közelebb szeretnék lenni hozzá.

Marvinra néztem abban a hiszemben, hogy az ő arcán is ugyanez az elragadtatás tükröződik. Ehelyett azt láttam, hogy zordon pillantásokat vetve ráncolja a szemöldökét a homlokába húzott baseballsapka alatt.

– Mi a baj? – kérdeztem.

– Semmi – vágta rá.

A gyerekek a hetedik mennyországban jártak, itt minden az ő kedvükre volt: hamburgersütők, édességárusok, ugrálóvárak, játékok és céllövöldék körös-körül. Shawn és Shannon kedvükre lármázhattak, ahogy a torkukon kifért. A férjem mindeközben csöndben szenvedett a kompromisszum jegyében, kizárólag a családi boldogság kedvéért.

Tudtam, hogy Marvin ezerszer szívesebben töltené alvással vagy pecázással a vakációt, mint hogy a parton kutyagoljon hajnalhasadáskor. Azt is tudtam, hogy nem bírja a hőséget, ezért időnként nélküle mentünk le a strandra. De arról fogalmam sem volt, hogy milyen borzasztóan rühelli a tengerparti üdülőhelyeket, úgy ahogy vannak. Azon a nyaraláson jöttem rá, hogy még a homok érintésétől is irtózik. Ha csak egyetlen homokszemet is megérzett a bőrén, már indult volna zuhanyozni. Ami az esti sétákat illeti, hát az sem igen tette boldoggá, hogy több száz idegen közt tülekedhet egy talpalatnyi helyért.

Marvin az édesvízi pecázást élvezi, én pedig azt, ha nagyokat sétálhatok. Az én részemről belefért egy kis pecázás, ahogy az övéről is egy rövid séta, de azt nem várhattuk a másiktól, hogy huzamosabb ideig el kelljen viselnie valamit, amit ki nem állhat. Neki már az is felér egy gyalogtúrával, ha kimegy a házból a postaládához, majd vissza. Nem csoda, hogy az a huszonhét háztömbnyi araszolás, szardíniaként összezsúfolva a többi vakációzóval számára olyan lehetett, mintha nekem egy maratoni pecatúrát kellett volna elviselnem: merő kínszenvedés.

Megdöbbentett ez a felismerés, mert bár lerítt Marvinról, hogynem érzi jól magát a tengerparton, ő mégsem rendezett emiatt jelenetet, ahogy én tettem pár évvel korábban a hegyekben. Azon a családi nyaraláson megtanultam Marvintól, hogy a szeretet néha azt jelenti, hogy lemondunk a kedvteléseinkről a másik kedvéért. Az adok-kapok nem olyan megerőltető, ha kölcsönös.

A kompromisszum jegyében én magam is belekóstoltam a Marvin által kedvelt időtöltésekbe, amit máskülönben biztosan nem tettem volna meg. És felfedeztem, hogy némelyik egészen élvezetes! Újabban évente kiváltom a horgászengedélyemet, és vele tartok, amikor a környékbeli tavakhoz indul pecázni. Gyakorta megnézem vele a horgászversenyekről meg a vadászatokról szóló közvetítéseket. Még a vadászathoz szükséges biztonsági vizsgát is letettem, hogy oda is elkísérhessem őt.

A múlt idényben pulykavadászatra mentünk. Elsőként azt tanultam meg, hogy hajnali háromkor kelni még egy magamfajta koránkelőnek is komoly kihívást jelent. De amikor már magamra kaptam az álcaruhámat, és az erdő mélyén barangoltam a férjem nyomában, engem is magával ragadott a vadászat izgalma.

Lassan és óvatosan közelítettük meg a helyet, ahol a férjem cserkészni szokott. Még a vaksötétben is pontosan tudta, hol vagyunk. Mozdulatlanul ültünk a háromlábú székeinken, a sebtiben kifeszített sátorponyva alatt, miközben az erdő világa lassanként megelevenedett körülöttünk. Marvin a kezébe vett egy kicsi fadobozt, és egy bottal le-föl karistolgatta az oldalát. Ezt rövid szüneteket tartva többször is megismételte.

Éles hangja hasogatta a dobhártyámat, és bezengte az egész erdőt. Aztán válaszul felhangzott egy távoli burrogás. Marvin háta megfeszült, arcizmai megmerevedtek. A szájába vette a pulykacsalogatót, és hangos vijjogást hallatott. Rövid csend után ugyanilyen hang válaszolt.

Marvin azonos tónusban és ütemben felelt a hívásra. Minden hangváltás után egyre közelebbről hallottuk a burrogást. Lélegzet-visszafojtva kuporogtam a kisszéken. Olyan érzés volt, mintha egy beszélgetés fültanúja lennék, amely egy számomra tökéletesen ismeretlen nyelven folyik.

A férjemre néztem, és ugyanazt a gyönyörűséget láttam az arcán, mint ami az enyémről sugárzott a tengerparton sétálva. Ő itt érezte elemében magát, és éppannyira élvezte a társaságomat, mint én az övét Ocean Cityben.

A legtöbben, akik ismernek engem, el sem hinnék, hogy én, aki a pókoktól is irtózom, az erdő mélyén ücsörögtem egy vadászat kellős közepén. De ilyen a szeretet természete: kompromisszumkésszé tesz.

Ha kölcsönösen adunk és kapunk, az elképzelhetetlen lehetségessé, sőt akár élvezetessé is válhat!”

–Sheila Farmer

 

„Az ideális kapcsolatról szőtt fantáziáinkban gyakorta úgy képzeljük, hogy a partnerünk is épp arra vágyik, és éppen abban leli örömét, amiben mi magunk. Ezek után hidegzuhanyként érhet a felismerés, hogy a számunkra oly felemelő időtöltés – mint például egy tengerparti séta – társunk számára érdektelen időtöltés.

Amint ráébredünk ezekre a különbségekre, választás elé kerülünk. Akadnak olyan párok, akik nem vesznek részt egymás kedvteléseiben, inkább mindketten a maguk útját járják. A párkapcsolatokban időnként erre is szükség van. Csakhogy ez könnyen oda vezethet, hogy a partnerek eltávolodnak egymástól, ez pedig veszélybe sodorja a házasságot.

Sheila és Marvin a kompromisszumban találta meg a megoldást. Egymás kedvéért időnként kölcsönösen feláldozzák saját kedvtelésüket. Egyformán igyekeznek kivenni a részüket egymás időtöltéseiből, hogy megérthessék, párjuk miben leli örömét. A hangsúly nem azon van, hogy olyasmivel töltsük az időnket, amihez valójában semmi kedvünk, hanem azon, hogy nyitottan és érdeklődéssel forduljunk egymás felé.

A kompromisszumkészség nem egyszerűen csak helyes célkitűzés, de elengedhetetlen feltétele annak, hogy a kapcsolat fejlődjön és kiteljesedjen.”

 

Forrás: Gary Chapman: A szeretet mindent legyőz, Harmat, Bp, 2017, 49-55. old.

További információ, a könyv elérhetősége: www.harmat.hu