Jelentkeztünk –e már valamilyen lelkigyakorlatra, mert ha nem, érdemes ezt is tervezni. Vagy érdemes kitenni néhány lelkiségi könyvet az ágy mellé az éjjeliszekrényre, amit szeretnénk elolvasni – hogy nehogy úgy teljen el a nyár, hogy azt vesszük észre, hogy egyszer csak vége – és ha jobb esetben a testi pihenésre jutott is idő, a lelki belső megújulásnak nem volt meg a tere, kerete.

Emlékszem arra az időre, amikor mindig úgy terveztem a nyarakat – akkoriban 3 hét szabadságom volt – hogy egy hét nyaralás mellett egy hét lelkigyakorlatra is jusson idő. Nem „szorgalomból”, hanem vágyból – hatalmas erőt jelentettek ezek a hetek, utána azt éltem meg, hogy a lelkem mélye újra él, újra jobban szívből élek, és újra nyitottabb vagyok arra is, hogy rácsodálkozzak Isten jelenlétére, és befogadjam Őt. A felgyorsuló élet persze ezt egyre nehezebbé teszi, már ahhoz is lassan napok kellenek, hogy egyáltalán sikerüljön megnyugodni, és nyitottá válni mindarra, amit például egy lelkigyakorlat jelenthet. Pedig ez a belső megújulás hasonlóan mélyen ható erőforrás tud lenni, mint amilyen nagy lendületet, pihenést egy nyaralás hoz. Érdemes lelkigyakorlatos házak honlapjain nézelődni a különböző lehetőségekről, mindenfélét lehet találni a mozgásos, természetben levő lelkigyakorlatoktól (pl. Jézusi gyaloglás) az elcsendesedésre lehetőséget adó, vagy épp a közösségi élményt jelentő programokig. Érdemes kipróbálni, nyitott szívvel menni, és megélni, mit is jelent, amikor tényleg megvalósul az ige: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítelek titeket.” (Mt 11, 28)

Különösen fontos a megújulás akkor, ha olyan helyzetben élünk, amelyben a szükséges erőforrásokhoz szűkösen férünk hozzá. Egy-egy idős hozzátartozó ápolása ilyen lehet, főként, ha állandó felügyeletre van szükség. Ilyenkor szinte beszűkül a gondozó élettere, minden szinten. Hiszen hasonlóan a kisgyerekes élethez, mindig szervezni kell a felügyeletet, ha valamilyen közösségi, kulturális, lelkiségi alkalomra szeretne elmenni a beteg mellől az őt gondozó. Talán nehéz is felismerni egy idő után a szükségletet, hogy de jó lenne, de jól esne, nehéz megengedni, hogy igen, szabad, sőt kell ezért tenni. Még akkor is, ha esetleg maga a szervezés is idő és energiaigényes, és már nehéz hozzá összegyűjteni a tartalékokat. De pont ezért fontos az utolsó tartalékokból magunkra is fordítani, hogy legyen majd újra miből adni.  Teréz anya tanította nővéreit erre: a reggeli imák (szentségimádás) ideje nem cserélhető le szolgálatra, mert akkor „nem fogják elbírni” a vizes tálat (értsd, az edényt, amiből mosdatják a betegeket).

Teréz anya saját szavait idézve:

„ A titkom nagyon egyszerű: imádkozom. …

Vannak lelki emelkedőink és mélypontjaink, betegségeink és szenvedéseink, melyek keresztutunk részét alkotják. Bárkinek, aki teljes szívvel akarja Őt követni, szenvedésében is osztoznia kell. Ezért van szükségünk az imára… :

Eljöttem Hozzád, Jézus, hogy érintésedet fogadjam,

mielőtt megkezdem a napot.

Pihentesd meg tekinteted tekintetemben,

segíts, hogy munkámat barátságod biztonságának tudatában végezhessem.

Töltsd be gondolataimat, hogy kitartsanak a lárma sivatagjában is, engedd, hogy áldott sugaraid beragyogják elmém rejtett zugait, és adj nekem erőt azokért, akiknek szükségük van rám.”  (Teréz anya)

Felhasznált forrás: Teréz anya – Roger testvér: Az imádság mint üdítő forrás. Agapé, Szeged, 2001: 26-28. old.