– Hogyan indult el a tanári pályán?

– Az otthonról hozott mintát, a hagyományos poroszos fegyelmezést tartottam ideálisnak, azt, amikor a tanár beszél és a diák csendben ül a padjában, miközben jegyzetel. Noha a tanulás folyamata nem csupán ebből áll, pályakezdőként a lehetőségeimnél szűkösebb keretet szabtam magamnak és a diákoknak. Egy idő után rá kellett jönnöm, hogy az általam ajánlott könyvekből a gyerekek többet tudnak meg, mélyebb benyomást szerezhetnek, mint amennyit negyvenöt perc vagy akár több tanóra alatt elmondhatok. Én tulajdonképpen csak „reklámozni” tudok a tanulási folyamatban, és az egész életre szóló tanulást állítom mércének. Például a Pitagorasz-tétel megtanítását már kezdő pedagógusként sem gondoltam célnak, és csak akkor érzem értékesnek, ha a logikus gondolkodás ízére ráéreznek a diákok, és ez átalakítja a szemléletüket. Ma a poroszos fegyelmet önmagammal szemben követelem meg, a diákoktól az önfegyelem kialakulását várom el. Velük nem kiabálok. Ha mégis megtörténik, akkor rosszul éreztem magam. Előfordult, hogy elszakadt bennem a cérna, amikor helyre akartam állítani a fegyelmet. Kiabáltam, majd én éreztem rosszul magam, mert úgy gondoltam, visszaéltem a hatalmammal. Emlékszem, egyetemistaként a pszichológiai gyakorlaton azt a helyzetet játszottuk el, hogy mint pedagógus miként reagálok, amikor az osztálykiránduláson néhány gyerek megeszi a közös vacsorát. A tanárnövendékek a maguk csendes és liberális módján próbálták kezelni az esetet. Háromnegyed óra elteltével, amikor rám került a sor, én már nagyon feszült voltam, kiadtam az indulatomat, aminek hatására a csoporttársaim megrettentek. Ez a rettenet, vagyis annak a következménye, ha a tanár erőszakos eszközhöz nyúl, mélyen megmaradt bennem.

– Miként kezelte a konfliktusokat?

– Volt egy kilencedikes tanítványom, aki áldozata lett ballépésemnek. Később tudtam meg róla, hogy az édesanyjával rossz kapcsolata volt, ezt vetítette ki tanárnőjére, akivel tiszteletlen volt. Akkoriban türelmetlenebb voltam a diákokkal és elfogultabb a tanártársaimmal szemben, akiket mind lelkiismeretesnek tartottam. A tanár-diák konfliktusban első reflexem az volt, hogy inkább végig se hallgatom a gyerek panaszát, tisztázza az ügyét avval, akivel baja van. Legfeljebb óralátogatásra mentem oda, ahol baj lehetett. Ma már tisztábban látom, hogy mi, tanárok sem vagyunk hibátlanok, közvetítésre szükség lehet. És a gyerekkel ma már megértőbb vagyok, mint huszonnégy évesen. Végighallgatom őket, hiszen szükségük van arra, hogy elmondhassák a gondjaikat, megtapasztalhassák, hogy egy felnőtt komolyan veszi őket és a problémáikat, ami gyakran önmagában segít. Egyébként gyakran már attól jó irányba változik a tanár-diák konfliktus, ha a gyerek egy másik tanárnak megfogalmazza, mi bántja. Esetleg rámutatok arra, hogy lehet még másként is értelmezni azt a szituációt, amit a diák gyerekszemmel lát. Ez segít a gyerekben feldolgozni a kollégám viselkedését, és megoldódhat a probléma.

– Milyen önmagával szemben támasztott elvárással lépett a katedrára?

– Rossz úton jártam pályám kezdetén, amikor a szakmaiság szigora tűnt a legfontosabbnak a tanári munkában. Huszonhárom évesen a katedrára lépve önmagammal szemben a tudományosság követelményeit tartottam elsődlegesnek. Tolsztoji intelmek szerint léptem a gyerekek elé az ismeretterjesztő irodalmak végigtanulmányozása után. Hallatlan igény volt bennem arra, hogy magas szinten magyarázzak a gyerekeknek. Hosszú évek múlva láttam be e téren is a bölcsesség igazát: az ember azt becsüli meg igazán, amiért maga küzdött meg. Vagyis hosszú távon kevés az, ha én nyitom meg a tudomány kapuját a gyerek előtt. Arra van szükség, hogy érdeklődésének felkeltése után maga kopogtasson a kapun, majd kinyissa azt. Így válhat mélyen értékessé a maga által megszerzett tudás, amit ha más kínál tálcán, „csupán” érdekes lehet. Különösen értékessé az erőfeszítés teszi, amit a megszerzéséért kifejt.

– A tanár nevelési, oktatási szemlélete határozza meg, hogy milyen pedagógus. Milyen elvekkel állt a gyerekek elé pályája kezdetén és ma?

– Korábban ahhoz ragaszkodtam, hogy a gyerek a tananyagot tanulja meg. Egy vezetőtanár egyszer megkérdezte: „Miért tanulja meg, ha egyszer nem érti?” Belegondoltam: ha a megértés öröme elmarad, értelmetlenné válik a magolás. Azóta a matematikából gyengébbeknek, bukásra állónak felajánlom, hogy elolvashatja Simonyi Károlynak A fizika kultúrtörténete című művét, amiből beszámolhat. A történelemórákon is igyekszem az önálló gondolkodásra, a miértek megválaszolására serkenteni a gyerekeket. Ennek a szemléletnek a haszna igazán csak évekkel az érettségi után jelentkezik. A tanári munka ebből a szempontból a magvetőéhez hasonlítható. A „mag” nem az iskolában kel ki. Nem is az iskolai tudást tartom igazán értékesnek, ezért elsősorban hasznosítható személyiségjegyekkel igyekszem felruházni a diákot, aki a családi életre alkalmassá válhat: a szeretőképesség, az önmagával szembeni fegyelem és türelem erősödése hallatlanul nagy érték.

– Szigorú?

– Fegyelmezésben a kezdeti szigorból átlendültem a másik végletbe, túlságosan szabadjára engedtem a gyerekeket. Az is megtörtént, hogy harminc percig vártam, hogy a gyerekek figyeljenek rám. Ennek – a többi között – az volt a következménye, hogy a gyerekek önfegyelme nem erősödött meg. Megnehezítettem szakmai munkámat is, tárgyi ismereteikben lemaradtak.  Eltelt néhány év, és megpróbáltam egyensúlyt teremteni, igyekeztem a tanári munkában mértékkel élni a „színészi” eszközökkel, tudatában annak, hogy a személyiségem sokkal gazdagabb annál, hogy csak egy szerepet „játsszak” el; vagyis a poroszos módszer kellékei visszaszorultak – ám elővehetők. Így élek a szabadságommal, azzal, hogy a személyiségemből melyik rész kerül előtérbe, függően a helyzettől. Ma már – mondhatnám a kedvükért is – indokolt esetben engedem magamban a természetes haragot kibontakozni, annak érdekében, hogy figyeljenek rám, majd visszafogom magam, amikor elértem a figyelemnek a normális szintjét. A poroszosság átélése és gyakorlása, majd a fordulat és később az egyensúly megtalálása után különösen tiszteletben tartom a szabadságot. Jézus mondja: keressétek és kutassátok Isten országát és igazságát, mert az szabaddá tesz benneteket. Nem is kérdés, hogy a szabadság, a szenvedélyektől való mentesség a legnagyobb ajándékok között tartható számon.

– A jó tanár nemcsak átadja a tudást, hanem nevel is, ettől lesz igazi pedagógus. A nevelésben meghatározó a következetesség. Mihez ragaszkodik, miben engedékeny?

– Ballépésem volt, hogy tizenvalahány évvel ezelőtt ragaszkodtam ahhoz, hogy egy megbuktatott tanuló távozzon el az iskolából. Az előzmény az volt, hogy a szülővel, a diákkal és az igazgatóval megbeszéltük: ha a pótvizsgán is megbukik, akkor váltson iskolát. Amikor bekövetkezett az „esemény”, akkor megváltozott a véleményük, én viszont ragaszkodtam ahhoz, amit elhatároztunk, ezért elment a tanuló. Ma már nem ragaszkodnék ehhez ennyire. Akkor a következetességnek túlságosan nagy értéket tulajdonítottam. Megtanultam: a következetesség és a szigor kizárólagosságának kisebb a nevelő ereje, mint amikor új szempontok vagy enyhítő körülmények figyelembevételével vállaljuk a döntés ellentmondásosságát. Ha a tanár csak szigorúsággal él, akkor a rábízott gyereket nem arra szoktatja, amit el szeretne érni. Hétköznapi tapasztalatom volt szigorú tanári korszakomban, hogy amikor a túl hangos osztályba bementem és elüvöltöttem magam, „fiúk, mi ez?!”, gyorsan helyre állt a rend, ám különben az önfegyelmük nem vált rendező erővé, csupán a kommunikáció fejlődött, amikor futótűzként terjedt: „Jön a Keszey!” A kísérleti pszichológia is azt erősíti meg, hogy a rugalmas és változatos módszerek célravezetőbbek. Ennek jegyében ma már nem fordulhat elő, hogy csak vasszigorral próbálkozzak, és nem alkalmazom azt a tanácsot sem, amely szerint karácsonyig ne mosolyogj az új osztályodban, akkor rend lesz. Ez idegen a személyiségemtől és nem tartom célravezetőnek. Hiszek a szeretetben, törekszem arra, hogy a gyerekek megszeressék az iskolát, ami húzóerő számukra a nehézségek felvállalásában. Igyekszem a tanórán kívüli magatartásommal is a szeretetközösségbe bevonni őket.

– Mindenki tanul is egyben, amikor tanít.

– A tanári stílus kialakítása tanulási folyamat. Engem tudattalanul is irányított az az elv, hogy egy tanulási folyamatban nincsenek kudarcok, csak tapasztalatok. Optimistán tekintettem arra is, amit kinagyítva akár kudarcként is értékelhettem volna. Úgy találtam, hogy a magamra erőltetett szigorúsághoz képest hatékonyabb vagyok akkor, ha természetesebben adom magamat. A tanulási folyamatban nagyon fontos a modellkövetés. Diákként számomra nem volt zavaró a tanár személyiségének szerethetetlensége vagy túlságos szigorúsága, esetleg – saját életének kudarcaiból következő – megalázó viselkedése. Ugyanis engem maga a tantárgy érdekelt és a tudományt szerettem. Ezzel egyedül voltam az iskolámban, mert a többi diákot a tanárhoz való viszonya motiválta. Pedagógusként megpróbálom arra irányítani a figyelmüket, hogy a tanár személyiségétől eltekintve foglalkozzanak az éppen tanult tudománnyal, ám tapasztalatból tudom, hogy ez nehezen valósítható meg.

Moldoványi Tibor