Megint úgy jártam, hogy egy interjúalany visszautasított - nem érzi késznek magát az interjúra. Majd talán, ha kicsit könnyebb lesz, majd ha jobban meg édesanyja ápolása, mert valójában sokkal nehezebb, mint gondolta, úgy érzi, nem is tudja olyan jól csinálni, mint ahogy remélte, jelenleg inkább a kudarcot, bizonytalanságot éli meg.

Szerettem volna, ha mesél. Bátorítottam, hogy milyen nagy kincs, amikor valaki a vívódásait osztja meg, mennyire sokan élhetnek meg hasonlót a saját szeretteikkel. Milyen nagy könnyebbség lehet már az, ha tudják, hogy nincsenek egyedül. Hogy nem csak sikertörténetek vannak, példaértékű házi ápolási tapasztalatokkal, hanem a hétköznapok kőkemény valósága. Amiben nagyon nehéz kitartani, nagyon nehéz szeretettel helyt állni.

Végül nem született meg ez az interjú sem - talán, utólag, amikor már visszatekintve minden másnak tűnik, helyére kerül. Mégis, egy más formában szeretném már most kihangosítani, idehozni ezeket a tapasztalatokat, hiszem, hogy érték, hogy értelme van.

Az ismerősöm már nagymama korú, vannak is unokái, férje dolgozik, ő otthon ápolja édesanyját, akinek nagyon leromlott az utóbbi időben az állapota. Nem valamilyen specifikus betegség kapcsán, hanem egyszerűen a kor miatt. Végül úgy döntöttek a férjével, hogy magukhoz veszik, és ő fogja otthon ápolni. Még mozgóképes, még szakellátást nem igényel a néni, mégis, állandó felügyeletet igen. Nagyon nehéz vele.

Ami talán a legnehezebb, az annak megélése, hogy nem sikerül úgy mellette lenni, ahogy szeretne Marika, az ismerősöm. Pedig egy nagyon szelíd, szeretetteli természetű nő. Sokat foglalkozott idősekkel, dolgozott olyan munkakörben, amikor napi szinten őket segítette. Mindig jól érezte magát ebben, türelmes tudott lenni, szerették, még fel is töltötte, amit csinál. És most ott van az édesanyja, és azt érzi, hogy nem megy. Vagy legalábbis nem úgy megy, ahogy szeretné a „szeretetteli” gondozás. Nap mint nap újra nekifut, aztán csalódik. Megkérdőjelezi önmagát, hogy milyen ember, hogy ennél jobban nem megy a gondozás… Ezzel még plusz terhet tesz magára. A beszélgetésünk során kifakad: mennyire más a saját édesanyját gondozni, mint egy „idegent”! Visszakérdezek, hogy mire gondol. Talán az a nehéz, hogy folyamatosan, minden pillanatban rendelkezésre kell állni, hogy „nem jár le a műszak”? Az is, de talán még inkább az érzelmi viszony. Egyelőre maga sem tudja magának megmagyarázni, keresi a szavakat. Mögöttük ott van egy egész élet minden érzése, tapasztalata, ezek elevenednek meg. Az ő részéről is, és édesanyja részéről is. Ott feszülnek a gondozás minden pillanatában. Átszínezik az elvárásokat, reményeket, mozdulatokat. Más érzés kiszolgálni és kiszolgáltatottnak lenni ebben a kapcsolatban, mást vár a beteg, más érzéseket mozgat meg a gondozóban is a kapcsolat. Hiszen ő maga is átéli a veszteséget, hogy akire eddig támaszkodott, az most az ő támogatására szorul. Sokan mondják, hogy addig valamiképp gyermekek maradunk, amíg a szüleink élnek. Amikor már nincsenek, nem lesznek, és erre készülünk lelkiekben, meglephet az árvaság érzése. Hogy most már mi vagyunk „felül” (idősebb generáció), nincs aki azt a feltétel nélküli szeretetet, töltődést, hazavárást adja, amit még idősen is jelent egy szülő. 

Nem véletlen, hogy épp a legközelebb állókat a legnehezebb gondozni. (Persze, lehet, hogy más másképpen éli meg.) Marika megdöbbent magán, próbálja elfogadni ezt a tényt, de egy kicsit azért csalódott, nem érti, miért nem megy másképp, jobban…

Itt idézném újra Tolsztoj szavait, amit a művészet rovatban bővebben is közöltünk:

Olyan könnyű azokat az embereket szeretni, akiket nem ismertünk, akikkel sohasem találkozunk! Hisz akkor nincs szükségünk áldozathozatalra, s emellett oly elégedettek vagyunk önmagunkkal!  (Tolsztoj: Leveleiből – részlet)

Kívánom minden kedves olvasónknak, hogy sikerüljön elfogadni, ha nehezen megy a legközelebb állók szeretete. Minden nap újra kezdéssel, új reménnyel, egy – egy kicsi lépéssel. Egy-egy pillanattal, ami sikerül. Amit már nem vehet el senki. Ami megmarad ajándékként a gondozott hozzátartozó számára, és az örökkévalóságnak.

Jáki Zsuzsanna