Tágas, időtlen élete mellett
megiramodott az enyém,
átzakatol, mint a réten az expressz,
pedig az a gyönyörű, kusza fű csupa fény.

Néki bogárka, rigófióka,
konyhakövön maszatolt víz a lét,
érzem ormótlan kezemmel a szíve
nagy rohanástól, körbe-futástól iramló,
sebesen dobogó melegét.

Hány nap az élet? Nincs, ami mérné.
Óra? Menetrend? Csak a kő meg a por.
Szénaszag úszik az alkonyi szélben,
gyorsul a vérem, lassul a vérem:
ablakon át vonatom kerekének
monoton muzsikája dobol.

II.

Ideje áll és ideje vágtat:
nem méri még, csak eltelik vele.
Létezését nem igazolja más, csak
tiszta érzékletek tömkelege,
rejtőző üteme a változásnak.

Mindent befogad, megnéz, megszerez:
játszik, tanul, raktároz, rendszerez,
nyers örömével elmének és testnek.
Ő változik, de még csak én tudom,
mert hozzá képest én nem változom –
az én időm áll: időtlenségének
sebes sodrával sosem versenyezhet.