Hasonlóképpen vélekedik Malcolm Cowley, kiváló orvos a »Nyolcvan év magasságból« c. könyvében: »Még ha nagyjából – egészben derűsek is az öregek,… gyanítom, hogy sokukat olyan félelmek gyötrik, melyekről nem szívesen beszélnek. Az ilyen félelem, - vajon hányan szenvednek tőle? – hogy önmaguk leépült változatává válnak, hogy a felnőtt élet összetettségéből egyetlen tulajdonság megtestesítőjévé fajulnak. Ha jószívűek voltak, öregkorukban a szelídség mintaképévé válnak, - ha sosem tágítottak akaratuktól, öregkorukra szolganélküli úr vagy úrnő lesz belőlük, vagy talpnyaló nélküli zsarnok, - ha mindig elégedetlenkedtek, akkor zsörtölődő vagy siránkozó vénember lesz belőlük, az intézmény réme. Minden eltűnik személyiségükből, egyetlen uralkodó tulajdonságot kivéve.

Hagyományos szerepeket játszanak: a szószátyárt, a kicsinyest, a magatehetetlent, a boszorkát, a remetét, a zugivót, a fösvényt, az ijedőst, a fenékcsipkedőt, a hajadon nagynénit vagy az agglegény nagybácsit, és külsejük mindig a szerephez idomul, mintha csak a maszkmester festette volna a mély ráncokat arcukra. Rémisztő a gondolat, hogy az ember önmaga karikatúrájaként végezheti. … Nyilvánvalóan nem a haláltól félnek, hanem attól, hogy tehetetlenné válnak. Attól félnek, hogy függő helyzetbe kerülnek akár egy kisgyerek, miközben nem szeretik őket kisgyerek módjára. … A félelem, hogy ápolónőnek kell öltöztetnie, etetnie, nyugtatókkal kell csillapítani őket, hogy csöngetniük kell, /vagy nem képesek csöngetni/ az ápolónőnek, hogy cseréljen ágyneműt, ha beszennyezték. A halál gondolata sosincs nagyon messze, de idővel egyszerűen elfogadja az ember.«

Az életút, mint jeleztem, személyesen valósul meg, így a személyiség megismerése, jellegzetességeinek feltárása, strukturális elemzése újabban mindinkább előtérbe kerül. Ez történhet életút-elemzéssel és személyiség-vizsgálatokkal, vagy mindkettővel. …

II. János Pál pápa „levele az öregekhez” bölcs egyszerűséggel és nagyszerű összegzéssel közli:  »Mégsem tagadható: az évek elszállnak, s az élet, jóllehet betegségek és sok fáradtság terheli, szebb és értékesebb ajándék annál, hogy megszolgálhattuk volna«.

Ezt fejezi ki „ Az életem mértéke” című könyvében a 83  éves Florida Scott-Maxwell is: »Mi öregek tudjuk, hogy az öregség nem csak fogyatékosság, hanem nagyszabású és gazdag élmény is. Néha szinte meghaladja képességeinket, de olyasvalami, amire büszkék lehetünk. Ha hosszadalmas vereség is, ugyanakkor győzelem és sokatmondó az idő beavatottai számára…«.

A „sikeres öregedés vágya”  és „lehetősége” érinti az emberi boldogulást biztosító tényezők arányát, harmonikus egyensúlyát, és személyes formálását.

Milyen ihletően írta Hokusai: »Már 5 éves koromban sokat fáradoztam a szemem elé kerülő dolgok ábrázolásán, - 50 éves koromban igen nagyszámú rajzom volt készen, de amit 70-edik életévemig alkottam, az mind jelentéktelen, gyermekded próbálkozás volt, mert 73 lettem, mire ecsetem megérintette az igazi Természetet. 80 éves koromig még igen sokat fogok fejlődni és amikor megérem a 90-et, behatolok a művészet lényegébe. 100 éves koromban alkotott műveim valóban hasonlítani fognak a Teremtés csodáihoz, de csak 110 éves koromban adatik meg nekem, hogy minden ecsetvonásom az élet teljességét foglalja magába és fejezze ki. Akik sokáig élnek, meglátják, mindez üres fecsegés.«

Forrás: Dr. Blaskovich Erzsébet LMC és Prof. Dr. Iván  László (2001): Idős betegek és haldoklók ellátása Kalkuttai Teréz anya szerint. Gero-thanatológiai szakkönyv. Magyar Szociálpolitikai Társaság, Budapest: 140-143. old.