– Kisújbánya nem őrizné arculatát lokálpatrióta munkája nélkül. Számtalan helyi kezdeményezésének köszönhetően gazdagodott a falu közösségi élete. Az emberek felfigyeltek az értékmegőrzésre, a természet védelmére. Boldogítja-e a közösségért végzett tevékenysége?

– Sok öröm ér, ám boldogság kevesebb, mert sajnos nem tartózkodom Kisújbányán annyit, amennyit szeretnék. Egész héten Pesten dolgozom, hétvégén megyek haza. Amikor áprilisban a fák zöld fényt kaptak, akkor azt boldogságnak éltem meg. Ha bemegyek a faluba, és látom, hogy a kuka körül nincs szemét, akkor örülök. Az apró örömökért nagyon sokat dolgozom, például azért, hogy mindenki otthon érezze magát, nemcsak aki ott lakik, hanem aki kirándul. Mindig boldogsággal tölt el, hogy azok az emberek, akik eljönnek Kisújbányára, megértik, mi az üzenete a falunak. Például azt, hogy nálunk miért nem illik szemetelni, miért kell vigyázni a természetre vagy egy kicsit csöndesebben viselkedni és tiszteletet adni annak a környezetnek, amibe belecsöppentek.

– Mi a falu üzenete?

– Az én lelkem szerint az, hogy embernek kell maradnunk, emberközelségben kell élnünk. Lehetséges, hogy azért érzem így, mert Budapesten a munkám nem éppen emberhez méltó életmóddal jár. Úgy gondolom, akkor maradhatunk emberek, ha szabadok vagyunk. Megtudjuk élni azt, amire a lelkünk vágyik, például a közösséget. Eközben pedig nem vagyunk rabszolgái a munkánknak, és annak, hogy az anyagi javakban elérjük, amit kívülről sugall a világ. Kisújbányán mindig úgy érzem, az emberek érzik az időtlenséget, jól érzik magukat úgy is, hogy nincs mobil térerő, nem hiányzik a zaj, a nagy flanc.

– Vajon Kisújbánya ösztönzően hat-e az értékorientált szemléletmódra?

– Bízom benne. A visszajelzésekből azt látom, hogy a falu megérinti az emberek lelkét. Érzik, itt kellene keresni az életet, a mindennapokat. Ezt el is mondják, amikor itt vannak. Ám mi történik? Visszakerülünk a mókuskerékbe, és nagyon gyorsan felejtünk. Innen elkerülve csak kevesen mondják kitartóan, hogy „nekem fontosabb a lelkem, a közösség, és hogy teljes életet éljek”.

– Meghatározó élmény Kisújbányán a hagyományok tisztelete. Miért fontos ez, hozzátartozik-e a boldogságához?

– Úgy gondolom, az egyik nagy gondunk, hogy gyökértelenné válunk. Kisújbánya arculata a régen itt élt emberek egységes életkerete volt. Ennek megőrzésére törekszem.

– A Szent Márton-út létrehozása a környéken önnek köszönhető. Honnan jött az ötlet?

– Hosszúhetény önkormányzati képviselő-testületének ülésére meghívtak a Kisújbányai Alapítvány elnökeként. Ott előkerült egy levél, amelyben Szombathely önkormányzata kifejtette, szeretnék virtuális túrautakra „fölfűzni” azokat a településeket, amelyekben van Szent Márton-templom vagy nevükben viselik Szent Mártont. Ezért felkérték csatlakozásra a hetényieket. Az akkori polgármester értetlenül fogadta a kezdeményezést. Én jelentkeztem, megmondtam, hogy Kisújbányán van Szent Márton-templom. Azonnal hozzám röpült a levél a feladattal együtt. Gondolkodtam rajta, rájöttem, hogy a közismert dolgokon kívül nem tudom, ki volt Szent Márton. Foglalkoztatni kezdett az ügy. Kiderült, ha csatlakozunk, akár emeletes turistabuszok is jöhetnek, ami nem illet volna a faluhoz. Ezért inkább azt határoztuk el, hogy turistautakat jelölünk ki. Ehhez partner volt a Baranya Megyei Természetbarát Szövetség vezetője, aki elmondta, hogyan lehet létrehozni hivatalosan egy zarándokútvonalat. Ez később megvalósult. Sokan érdeklődnek iránta, egyre többen látogatják, ami felemelő érzés. Egyébként a Szent Márton-út kapcsán egész Európában sok barátra leltünk, akiket látogatunk. Például tiszteletbeli tagja vagyok a Rottenburg–stuttgarti egyházmegye Szent Márton Egyesületének. Náluk a zarándoklat az élet fontos része. Ők minden szombaton tíz kilométeres zarándoklatot tartanak, amit lelki töltődésnek neveznek. Bárki részt vehet rajta. Nem egy egyszerű túráról van szó. A lelkivezető fölkészül rá, a szép helyeken megállnak, és itt egy-egy témáról kisebb előadást hallgatnak meg, amiről később lehet elmélkedni. Nagyon boldog lennék, ha itthon is tudnék ilyen zarándoklatokat szervezni.

– Ezek szerint van honnan meríteni a zarándoklatokkal kapcsolatban.

– Igen. Például el tudnék képzelni olyan zarándoklatot, amelyen nyugdíjas papok politikusokkal beszélgetnek. Az idősebb papok rengeteg élettapasztalatából, útmutatásukból és hibáik elemzéséből gazdagíthatják egymást és azokat, akik politikai felelősséget viselnek.

– Önnek mi ad lelki feltöltődést?

– Minden pozitív visszajelzés, bármilyen témában. Lelkileg feltöltődöm, amikor budapesti magányomban a hitemről gondolkodom. Ugyanis a munkám miatt hetente négy napot töltök Budapesten, ahol nagyon egyedül vagyok. Néha megbillenek, elvesztem az orientációmat. Ilyenkor szükségem van arra, hogy gondolatban visszatérjek a hithez. Ebben segít a német és a magyar hitéleti kiadványok híreinek, tanulmányainak olvasása.

– A környezetében sikerült ötvöznie a hagyományőrzést és a korszerűséget. Vajon ez holland, német, osztrák tapasztalatainak köszönhető?

– Igen, bár ez még soha nem fogalmazódott meg bennem így. Talán inkább ösztönösen jött az „ötvözés”. Igaz, nagyon sokat utazok külföldre a férjemmel. Sokat látogatunk skanzeneket, másrészt olyan falvakat, városokat, ahol komolyan veszik az örökségvédelmet. Mindenütt azt tapasztaljuk, hogy erre szükségük van az embereknek, ezért korszerűen vigyáznak a régmúlt egy-egy szeletére. Aki megpróbálja megőrizni kulturális környezetét, az tisztelettel fordul azok felé, akik azt létrehozták. Mi már nem vagyunk képesek arra, amit a kisújbányai őslakók megtettek: minden húsvét előtt lemeszelték a házakat kívül, belül. A mai rohanásban erre nincs időnk, ám megpróbálunk időtálló korszerű anyagokat használni, olyanokat, amelyeket nem kell évente karbantartani.

– Mindenkivel előfordul, hogy betegség vagy a szerencsétlen körülmények alakulás miatt boldogtalannal érzi magát. Hova fordul, ha ezt érzi?

– Nem tudom, hogy voltam-e boldogtalan. De nyilván voltam már elkeseredett, szomorú, dühös, tehetetlen. Ilyenkor megpróbálom magam kirántani ebből az állapotból.

– Hogyan?

– Igyekszem kívülről nézni magamat, a helyzetemet. Például annak a szemével, aki rosszat okozott nekem. Törekszem arra, hogy tanuljak az esetből. Így általában találok valami pozitívat, ami rendbe hoz.

– A munkahelyén angol és holland tulajdonú százfős céget vezet. Miből ered, hogy „hivatalos” munkája után is a nap minden óráját öntevékenyen igyekszik tölteni?

– Különválasztom a munkahelyi elfoglaltságomat azoktól a feladatoktól, amelyeket pluszban találok magamnak. Gondolom, otthonról hoztam magammal a végtelen kötelességtudatot. Ha egyszer valamit elvállalok, akkor nem fordulhat elő, hogy csak félig-meddig végzem el a feladatot. Igyekszem százszázalékos munkát végezni, függetlenül attól, hogy mennyi időbe és energiába kerül. Így aztán naponta tizennyolc órát valóban tevékenykedek. A társadalmi szerepvállalásomhoz hozzátartozik a hitem abban, hogy közösségben kell élni. Az alappillér a szerető és békés család, ahonnan nyitni kell a környezetünk felé. Ugyanakkor engem soha nem vett körül nagy baráti társaság. Lehetséges, hogy azért, mert fiatal korom óta sokat költöztem. Ám mindig tagja voltam olyan közösségeknek, amelyek valamilyen értékrend mentén szerveződtek. Amikor Hollandiában éltem, és a nyelvet nem beszéltem folyékonyan, mégis kerestem, mit tehetnék szűkebb közösségemért. Jelentkeztem egy kulturális központba, ahol szívesen fogadtak, szép feladatot adtak: idősekkel foglalkozhattam otthonokban, kórházakban. Eleinte izgultam hiányos nyelvtudásom miatt, ráadásul azok az emberek, akikhez elmentem, tájszólásban beszéltek. Végül megtanultam a nyelvükön kívül azt is, milyen fontos odafigyelni az emberekre, akik beszélgetésre vágytak, és arra, hogy megfogják a kezüket.

– Noha az imént úgy fogalmazott, hogy különválasztja a munkahelyi elfoglaltságát azoktól a feladatoktól, amelyeket pluszban talál, ám munkahelyén mégis olyasmit hozott létre, ami ritka a profitorientált világban, és párhuzamba állítható azzal, ami a faluját jellemzi: közösséget formált. Ez hogyan sikerülhetett?

– Talán annak köszönhető, hogy számomra a munkahelyemen is fontos az ember.

– Akkor is, ha kárt okoz? Mint ahogy történt egy targoncás esetében?

– Előrebocsátom, hogy a jó munkát nyilvánosan dicsérem meg, a kritikát négyszemközt beszélem meg az érintettel. A kérdésében kínos esetre utal. Egy munkatársam ittasan vezette a targoncát. A járművel összetört sok mindent, nagy kárt okozott. Kértem, jöjjön az irodámba. Nagyon feldúltan jött be. Hellyel kínáltam a tárgyalóasztalnál. Megkérdeztem, megkínálhatom-e egy kávéval. Elfogadta. Elkészítettem, magamnak is töltöttem, mellé ültem. Beszélgetni akartam vele. Nagyon meglepődött, lassan elpárolgott az indulata. Szerettem volna megérteni őt, és ezt megérezte. Egy idő után hangot váltott, őszintén beszélt, végül elsírta magát.

– Térjünk vissza Kisújbányára, ott is a közösség motorja.

– Az igény bennem van, nem tudom elképzelni az életem építő munka nélkül. Tenni szeretnék a közösségért, a természetért. Kisújbányáért végzett munkámmal vagy a Szent Márton-út megvalósításával is ezt szolgálom.

– Csakhogy Kisújbányának mindössze tizenhat lakosa van.

– Ez igaz, de az erdészet felmérése szerint százezer kiránduló, turista jár ide évente. Vagyis százezres a közösségünk. Nekik próbálok örömöt szerezni.

– Akkor a mennyekben van?

– Erről szó sincs. Nagy fájdalmam, hogy a munkám miatt nincs elég időm a közösségfejlesztésre. Csak a hétvégéket szánhatom rá. Nagy álmom, hogy Kisújbányán mindenkihez bekopogtassak, és az itt lakókon kívül az ötvennégy ház tulajdonosával személyes beszélgetésben tudjam meg, ki, mit szeretne. Kisújbányát akkor őrizhetjük meg egységes falunak, ha mindannyian hasonlóan gondolkodunk róla. Ez azért is nehéz, mert külföldi tulajdonosok is vannak, a gondjaink különbözőek. Miközben nagyon különbözünk egymástól, mégis, a természet védelmében, a hagyományok tiszteletében egységes falut kell kovácsolnunk.

Moldoványi Tibor