„Nem vagyunk Istenek, nem vagyunk halhatatlanok. Porból teremtett az Isten, és életünknek, mint a futballmérkőzésnek, megvan az eleje és a vége. Tudjuk, hogy mikor dobták be a labdát, mikor indult el a meccs, de a végét nem tudjuk. Marék porságunkból, esendőségünkből adódóan törékenyek, sebezhetőek vagyunk, megbetegedhetünk, és ezt bele kell számolni az életbe. Ez vele jár.

A Földön megélhető tragédiák vízszintes irányban hatnak, az Ég felé, az Isten felé való utunkat nem akadályozhatják meg.

Láttam súlyos beteg, kórházban szenvedő embert, aki boldog volt, imádkozott, és értelmét látta az életének; és láttam ép, egészséges fiatalt, akinek mindene megvolt, beült a fürdőkádba, maga mellé tette a hajszárítót, véget vetett az életének. Ez nagy titok. Biztos, hogy jó dolog egészségesnek lenni, jó dolog sikeresnek, szépnek, megbecsültnek lenni, de az igazi boldogság nem ezek eredője.

Nagyon fontos a túlvilágba vetett hitünk. A földi lét nagy ajándék, de tovább is tart az élet. Jézus Krisztus a kereszten átadta magát a halálnak. Ha akkor, amikor fiatal teste össze volt törve, minden álma, terve romokban hevert, ki tudta mondani: „Atyám kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23, 46), akkor valamilyen módon nekünk is ki kell tudnunk mondani ugyanezt.

Beszélgettem olyan emberrel, aki hihetetlenül durva volt, erőszakos, a lánya mindig messziről elkerülte. Amikor lebetegedett, ágynak esett, teljesen legyengült, csodálatos gyerek-szülő kapcsolat alakult ki a haldokló édesapa és felnőtt nagylánya között, aki szinte újjászülte az apját, aki más emberként halt meg, mint ahogyan élt.

Lehet, hogy nem csak a lány szemében újult meg a kapcsolatuk a szenvedés által, hanem Isten szemében is.

Kalkuttai Teréz anya mondta: „Megismertem a paradoxont: ha fájdalomig szerettek, a fájdalom eltűnik és csak a szeretet marad.” Szent Pio atya pedig így fogalmazott: „Szeressük a fájdalmat! Aki nem szenvedett, annak nincsenek erős érzelmei, szívéből hiányzik a gyengédség, lelkéből a távlatok. Miért a fájdalom? Azért, hogy a föld elhalványuljon, az ég pedig ragyogjon!” Tehát a szenvedés nem rossz, ha elfogadjuk áldássá válhat. Akár örülhetünk is neki?

Az ember tudatosan nem keresi a szenvedést, sőt, megtesz mindent, hogy elkerülje. Krisztus se kereste a keresztúton, de kiürítette a kelyhet, mikor eljött az ideje. Háromszor elesett, nagy fájdalmak között felkelt, nem kihúzott derékkal és hollywoodi mosollyal hordozta a keresztjét. Becsülete úgy kívánta, hogy vállalja a szenvedést, megpróbált emberi méltósággal továbbmenni. Ebben is egy volt közülünk, és példát mutatott nekünk. Jézus nem csodáival és nagy prédikációival váltotta meg a világot, hanem a szenvedésével, az értünk szeretetben vállalt kereszthalálával.”

„Isten a világot jónak teremtette. Legszebb és legnagyobb ajándéka az ember számára a szabad akarat: tudunk dönteni a jó, a szeretet vagy a rossz, az önzés mellett. Persze Isten közénk csaphatna, ha rosszat teszünk, de nem teszi, mert akkor nem lennénk mások, mint dróton rángatott bábok – nem lennénk szabadok.

Isten miért tűri a sok gonoszságot a Földön? Ezt a kérdést sok irányból meg lehet közelíteni: egy édesanya miért tűri, hogy a gyerekei kocolódjanak?!

Hiszem, hogy az édesanya soha nem akarja, hogy gyermekei szenvedjenek, egymásnak és maguknak fájdalmat okozzanak. Mindent megpróbál, hogy szeretetével, jóságával rávegye őket arra, hogy egyezzenek meg. Az erőfeszítést sokszor eredmény koronázza, máskor nem.

Isten azért küldte el a Fiát, hogy próbáljon bennünket példájával, jóságával rávenni arra, hogy elfogadjuk és szeressük egymást. Ha megpróbálnánk valóban követni Őt, békében, örömben élhetnénk a földön.

Szeretek eljátszani a gondolattal, milyen más lett volna az emberiség története, ha Pilátus Heródes és a többiek azt mondták volna Jézus keresztre feszítése előtt néhány nappal, virágvasárnapján: „Jól beszélsz Mester! Próbáljuk ki, amit mondasz! Induljunk el a Te utadon! Lássuk, mi sül ki belőle!” Jézus vértelen halála nélkül is elindulhatott volna egy új világ alapjainak megépítése.

Sajnos nem így történt. Tudjuk jól, hogy az akkori felelős vezetők nagycsütörtökön, nagypénteken másképp döntöttek. A népet félrevezették. Krisztust kivégezték, olcsó kis mutyizással, saját kis pecsenyéjük sütögetésével voltak elfoglalva. Egy kis marék limlomért eladták a nagy lehetőséget.

Hol járna most az emberiség, ha egy-egy világháborút megspóroltunk volna? És népünk, ha testvéri összefogással, imádságos bölcsességgel Mohácsot, Trianont másképpen alakítottuk volna?

Nagyon sok harc és küzdelem ebben a világban abból a gyerekes gondolkodásból fakad, hogy azon veszekszünk, kinek van igaza, nem érvelünk, nem keressük a másik logikus meggyőzésének lehetőségét, hanem türelmetlenségünkkel a másikat ellenségünkké tesszük.

Miből fakad ez a rossz? Nem bízunk egymásban, védekezünk, félelemből támadunk, fájdalmat okozunk. A megsebzett ember pedig nem gondolkodik, büszkesége is revansra készteti. Idő kell, míg egymást meg tudjuk győzni arról, hogy sokkal jobb a békesség, a párbeszéd, a szeretet útján járni. Nagyon sok rossz legyőzhető lenne szép, csendes türelemmel.”

Forrás: Böjte Csaba - Karikó Éva (2010): Ablak a Végtelenre - Csaba testvér gondolatai Istenről, vallásról, életről, emberről... Helikon Kiadó, Budapest, 49-51. és 35-37. old.