Munkácsy Mihály monumentális festménye az Ecce Homo ezt a pillanatot állítja elénk, jeleníti meg.
Maga az Isten fia áll, minden méltóságától megfosztva, kigúnyolva az őt elítélő helytartó, és az őt vádoló tömeg előtt. Áll, minden méltóságától megfosztva, mégis, belőle sugárzik egyedül az a rendíthetetlen erő, ami a méltatlan helyzetben is megőriz valamit abból, ami az EMBER, csupa nagybetűvel. Aki vállalja az igazságot. Sőt, Ő maga az Igazság. Kiközösítik, mert nem emberi módon gondolkodik, túl jó közénk. De mégis Ő az, aki győz, aki ebben a pillanatban is elfogadja sorsát és igent mond rá, igent, értünk. A többiek sodródnak. Pilátus tart a nép véleményétől, talán Rómától, és megalkuszik, bár „Pilátus azon volt, hogy szabadon bocsássa” (Jn 19, 12). A tömeg addig tartotta Jézust követendőnek, amíg kenyeret szaporított, csodákat tett, de amikor nem akarta, hogy királlyá tegyék, hogy a római uralmat evilági szempontból megdöntse, már nem kellett nekik, épp oly könnyen fordulnak ellene, mint ahogy csodára éhesen nyomába szegődtek. Hol van itt a tartás, hol van az emberi méltóság? A megalázott Jézusban. Aki, bár áldozat, a történetnek ezen a pontján, mégis belül szabad: szabadon dönt amellett, hogyan viszonyul az őt érő szenvedéshez. Értünk ajánlja. Helyettünk fogadja el. Hogy soha többet semmilyen mélyponton ne legyünk egyedül, hanem tudjuk: van, Aki mindent bejárt velünk, értünk. „Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt” (Zsid 4, 15).
A dráma folytatódik, Pilátus is érzi, a zsigereiben. Jézus nagysága megalázottságában is világít, ezt ő is észreveszi. Miután Pilátus el akarná bocsátani Jézust, de a tömeg nem engedi, újra felteszi Jézusnak a kérdést: „Honnan való vagy?” Talán védőbeszédet vár. Talán azt várja, hogy Jézus mondjon valamit, ami alapján felmentheti. Mondja ki hangosan, hogy nem, ő nem Isten fia. Hiszen utóbbi a zsidók szemében istenkáromlás. Csak egy szót kérne… Honnan való vagy? Mondd, hogy nem az égből! – gondolhatja Pilátus. Mondd, hogy nem Istentől, mondd, hogy nem vagy a „zsidók királya”, sem evilági, sem „nem evilági” királya – és már szabad is lehetsz!
„Jézus nem válaszolt neki. Pilátus kérdőre vonta: Nekem nem felelsz? Hát nem tudod, hogy hatalmam van rá, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy keresztre feszítteselek? Jézus csak ennyit mondott: Nem volna fölöttem hatalmad, ha onnan felülről nem kaptad volna.” (Jn 19, 9-11)
Ez Jézus válasza. Fordulnak a szerepek. Nem Pilátus az Úr, hanem Ő. Még akkor is, ha épp Pilátus az, aki Őt halálra ítéli. Döbbenetes, hihetetlen, érhetetlen. Mégis igaz. Igaz, hiszen Jézus áll megalázottsága ellenére is emberségben, sőt isteni méltóságban a zavarodott Pilátus előtt. Sőt, még akkor is igaz, amikor már a kereszten van. Még inkább megalázottan, ruháitól megfosztva. Magam sem tudom biztosan, de úgy hallottam, hogy csak a keresztény „jóérzés” miatt ábrázoljuk Krisztust ágyéka körül ruhával a kereszten – valójában minden ruhájától megfosztották. Ennél mélyebben nehéz már megalázni embert. Ő ezt vállalta, szenvedte el értünk. És megmutatta, hogy még ebben is, így is meg lehet őrizni a méltóságot. Reményt hozott mindazoknak, akik megaláztatásokat szenvednek el az életben, vagy mások rágalmaitól, vagy egyszerűen helyzetükből adódóan, például, mert nem tudják magukat ellátni.
Legyen húsvét annak az ünnepe is, hogy minden megaláztatáson túl győz az emberi méltóság, őrizhetjük ezt magunkban, egymásban – Isten kegyelméből, erejéből, segítségével.
Jáki Zsuzsanna
