Ám akkor jön a fordulat. Az ötödik gyerekem, Barnabás szomjas lesz, ebéd közben feláll, le akarja venni a poharat a polcról. Még kicsi, nem éri el. Ahogy a korábbi években ezerszer, a megszokott önsajnálattal felállok az asztaltól, és kezébe adom, amiért nyújtózkodik. Váratlanul felötlik bennem: jaj de jó, hogy Barnabás még nem tudja magát kiszolgálni, önállótlan. Szükség van rám, az én időm még nem repült el! Új szemszögből nézek a „szolgálatra”.

Lehet-e valaki türelmetlen azért, mert nem tudja megállítani az időt? Legfeljebb áhítani szokták, „bárcsak örökké tartana ez a pillanat”. De türelmetlenül várni az idő megállítását? A lehetetlent? 

Találhatunk-e összefüggést türelem és időtlenség, türelmetlenség és vágtató idő között? Természetesen – mondja a hívő ember. Ám most engedjük el a spiritualitást, ragadjunk a földhöz.

A test világában az ajánlások – boldogsághoz, jó élethez, bármihez, amitől ma jobb lesz, mint tegnap (have a nice day) – receptszerűen kezdődnek: vásárold meg a hozzávalókat, végy tíz dekagramm ezt-azt, egy evőkanálnyi izét, majd keverd habosra. Ehhez igazodva kezdem hát én is ajánlásom, függetlenül attól, hogy a kérdésre a válaszkeresés folyhatna áhítattal is. 

Emelkedettség nélkül tehát a recept így hangzik: végy egy embert (magadat), továbbá egy emléket, és egyesítsd őket. A múltat éld át újra és újra. Hagyd, hogy a feltámadt érzés átjárja tested és lelked. Amikor ezt kifőzted magadban, akkor elkészültél, itt az áhított pillanat: megállt az idő. Ennyi a recept. Ami így, önmagában használhatatlan. 

Ugyanis a hozzávalók (emlék és átélés), felhasználásában a legfontosabb hátravan. A boldog pillanat kötődjön ahhoz, akit szeretsz. Emlékedből emeld ki azt a momentumot, amikor megérinted. Ezt kell úgy felidézned, mintha valóban megtörténne újra és újra. 

Miért nem inkább egy zenei emlék, filmszerűen pergő képek, vagy esetleg illatok elképzelése a recept virtuális hozzávalója? Azért, mert az érintés „különleges hatású az érzelmi agyunk számára” – vallja Bagdy Emőke pszichológus, aki szerint igazolta a tudomány, hogy „ilyenkor örömhormon árasztja el a szervezetünket”. (Nagyon fontos, hogy esetünkben nem az öröm szeretete, hanem a szeretet öröme a lényeg.)

Íme, a példa. Felébredek hajnali kettő körül, nem tudok visszaaludni. Nincs más hátra, „főzni” kezdek: ahogy a jezsuitáktól tanultam, úgy meditálok. Először elmondom a Miatyánkot, majd ellazítom magam, lábam kisujjától fejem búbjáig, minden testrészemet „megvizsgálom”, válaszolok arra a kérdésre, mit érzek. Noha gondolataim elkalandoznak, ezeket a kihágásokat megbocsájtom. A gyakorlat a légzés „szemrevételezésével” végződik. Az eredmény a teljes relaxáció. Elméletileg akár elaludhatnék, mivel annyira kipihentnek érzem magam, hogy a visszaalvásnak nincs akadálya. Csakhogy az mégsem sikerül. És most jön a konyhatitok: gyerekeim ölelését, simogatását idézem fel, ahogy apró meleg csomagként ellazulva, a végtelen biztonságérzés nyugalmával szundikálnak karomban, kis testük nem vacog hangtalan, csendes ernyedtégben pihegnek. Ez az örökkévalóság, a végtelen. 

Megállíthatod az időt, van remény. Ne azt éld át, amit József Attila: „a semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog”. Éld át az emléket úgy, mintha létező jelen lenne. A legfontosabb, hogy higgyél is abban, hogy az emlék az valóság. És az is lesz. Figyelem, ez nem a Mátrix című amerikai utópia!  Ha sikerül, a költőétől eltérő lelkülettel mondhatod el szívedről, „köréje gyűlnek szelíden s nézik, nézik a csillagok”.

Moldoványi Tibor