– Hány gyereknek volt újszülöttorvosa?

– Inkább azt tudom megmondani, hányat láttam el. 1977 óta, 42 éve dolgozom újszülöttosztályokon, előtte általános gyerekorvos voltam. Nagyjából 25-30 ezer gyerek volt „a kezem alatt”, ami egy kisváros lakossága is lehetne. 

– Mindenkire emlékszik?

– Nem, viszont előfordul, hogy szülők megszólítanak a villamoson, főleg az édesanyák, és általában kellemes emlékeket idéznek fel.

– Amikor a szülés előtt találkozik a kismamákkal, érzi-e, hogy az esetleges problémákat valaki könnyebben meg tudja-e majd oldani, illetve, hogy az első hónapok nehézségeivel talpraesettebben küzd majd meg?

– A szülés előtt általában nem találkozom az édesanyákkal. Igaz, volt egy időszak, amikor úgynevezett szülésfelkészítő tanfolyamot tartottunk. Ez több részből állt, „előadott” a szülész és az aneszteziológus. A tanfolyam része volt az újszülött ellátására való felkészítés. Ezen beszélgettem a kismamákkal. Ott már lehetett látni, ha valaki izgult. 

– Kik szorongtak?

– Általában az első szülés előtt álló nők. 

– Hogyan oldotta a feszültséget?

– Vidámsággal. A szüléssel kapcsolatos információk sok helyről jönnek, például internetről, vannak tájékoztatófüzetek. Én a nagyon praktikus dolgokra koncentráltam. A kötetlen beszélgetés oldott volt. Tapasztalataim rávezettek, mi az, ami természetes az orvosnak, de nem az a szülőnek. 

– A természetesség állandóságot sugall. Ám mégis változik a világ, még a születésben is.

– A szülés természetes élettani folyamat. Évszázadokkal ezelőtt sokkal többet szültek az asszonyok. A csecsemőhalálozás mára töredékére csökkent. A családok szempontjából lényeges, hogy egy vagy több gyereket szeretnének. Az ellátás fejlődése következtében az utóbbi években a császármetszések száma lényegesen megnőtt.

– Divat?

– A császárnak lehet abszolút indokoltsága. Ilyen anyai oka lehet betegség, esetleg, hogy a normál szülés közben kiderül, császármetszéssel kell befejezni. Például, ha az újszülött szívhangja romlik. Mindig megkérdezem az először szülő nőket, miért választották a császármetszést, noha nem lett volna indokolt. A válasz: így beszélte meg a szülésszel.

– Milyen érvek hangzanak el?

– Például nem akart szenvedni. A fájdalomérzés – azt mondják – a vesekőnél és a szülésnél a legnagyobb. Ugyanakkor a császár mégis csak egy műtét, aminek ritkán, de lehetnek szövődményei. A gyerekágyas szakasz lényegesen gyorsabban és kevesebb problémával zajlik a természetes szülésnél. Tény, ha valakinek már volt császára, akkor a következő szülése is nagy valószínűséggel császármetszéssel történik, mert a méh heggel gyógyul, és a következő terhességnél nagyobb a valószínűsége a repedésnek. Így a császárnak van számbeli limitje.

– A megküzdés szempontjából a nehézségek nyilván eltérnek egymástól a császármetszés és a természetes szülés esetében.

– A császármetszés a megküzdés szempontjából a szülésnél könnyebb, ám a gyerekágyas időszak már nehezebb. Ami fontos, hogy a természetes szülés után a babát rögtön tegyék mellre. Így könnyebb az anya-gyerek kapcsolatot tovább folytatni. Ma már egyébként sok helyen a császár után ott marad a baba az anyánál. 

– Összehasonlítható-e egy beteg vagy idős ember nehézségekkel való sikeres megküzdése a kismama megküzdésével? Például a fájdalommal, vagy a napi kényelmetlenségekkel?

– Azért nem, mert a szülés után, ha egészséges újszülött jön a világra, az pillanatok alatt oldja a stresszt. Látni az anyán, hogy a borzalmas fájdalmak után, amikor felsír az újszülött, és kézbe foghatja vagy ráteszik a babát, szinte mindent elfelejt, oldódik a stressz. Da ha a baba csendben van, az első kérdése szinte mindig az, miért nem sír. És akkor a stressz folytatódik.

– Mondhatjuk-e, hogy a szülés nemcsak az anyának jelent megküzdést, hanem a babának is?

– Természetesen. A természetes szülésnél a beinduló fájások a magzatnál hormonfelszabaduláshozvezetnek. Ez a szülés előkészítésében játszik szerepet. A baba felkészül az útra. Általában a gyerekgyógyászok ezért nem szeretik az úgynevezett elektív császármetszést, mert például a gyerek békésen alszik a méhben, és egyszer csak valaki benyúl, majd a napvilágra emeli őt háborítatlan helyzetéből. Neki ez jelenti a stresszt.

–Vannak-e korai jelei annak, hogy a baba a világrajövetele utáni hetekben könnyebben szokja majd meg a méhen kívüli létet, és alkalmazkodik új világához?

– Igen. Nagyon fontos, hogy a születés után a baba rögtön tudjon szopni. Ez segíti a méhen kívüli élethez való gyorsabb adaptációt. Fontos, hogy az anya mennyire van felkészülve a szülés utáni feladatokra. Biztos, hogy az újszülöttnek rossz, ha az anya nem szoptatja szívesen. Ez frusztrálja a gyereket. Lényeges, hogy otthon milyen környezetbe kerül a baba. Kívánták-e? Itt az apának nagy szerepe van. Számít, hogy otthon minden elő van-e készítve. Ez főleg a koraszülötteknél nehéz kérdés. Előfordul, hogy a stresszt az okozza, hogy az újszülött állapota miatt a korai anya-gyerek kapcsolat nem valósul meg. Jelentős a kórházi ellátó személyzet felelőssége, azoké, akik az újszülött gondozását végzik, és fontos, hogy az anyával jól kommunikáljanak. Például, ha az újszülöttet másik kórházba viszik fejlődési rendellenesség miatt. 

– Milyen hozzáállás, lelki és testi vértezettség segít az első nehézségekkel szembeni megküzdésben?

– A mentalitás nagyon fontos. Meghatározó, hogy valaki mennyire aggódó. Általában könnyebben szül, aki az életben az akadályokat simábban veszi. Fontos az otthoni környezet. Az anya lelki életére nagy hatással vannak a közvetlen hozzátartozók. Készülni kell arra, hogy nagyobb lesz a család. Abba kell beleélnie magát a mamának, hogy minden jól fog menni, és ezt a hozzátartozók segíthetik. Megjegyzem, az utóbbi időben a szülés időpontja eltolódott. Egyre gyakoribb az idős, harmincöt év fölötti, először szülő nő. Valószínűleg ma a nők egyre többen akarnak érvényesülni a hivatásukban. Nemcsak az anyaszerepre készülnek, ezért kitolódik a gyerekvállalás időszaka. Ez gyakran okozhat szülési, gyermekágyi problémát. Esetleg több vizsgálatot kell végezni ezek kizárására. Növekszik egyes rizikófaktorok előfordulása a kor előrehaladásával. Nagyon fontos a felkészültség. Legyen tisztában az anya a stresszhelyzetet okozó dolgokkal.

– Milyen általánosítást fogalmazhatunk meg – a kismamaságtól függetlenül – a megküzdés sikerességére?

– Az emberek mentalitása sokat számít. És a sikerességre befolyással van, hogy az egyén hány stresszhelyzetet élt át, és mennyire volt ezekben eredményes.

– Mondhatjuk-e, hogy gyakorlatot lehet szerezni a stresszhelyzetek megoldásában?

– Biztos, hogy így van.

– Ez az ön esetében is így van?

– Úgy gondolom, hogy a mentalitásom számított a nehéz helyzetekben. Nem titkolom, alapjában véve hiszem azt, hogy valaki nekem segít, és a dolgaim el vannak rendezve. 

– Mire gondol?

– Erre azt kell mondanom, az istenhit segít. Ez a hétköznapi dolgokban is megjelenik. Akár autóvezetés közben. Néha megjegyezhetem, „ezt megúsztam, történhetett volna rosszabbul”. Vagy úgy fogom fel, segített egy angyal. Ha pedig valami nem úgy sikerül, ahogy jó lenne, abba belenyugszom. Az első csípőműtétem ötvenhat éves koromban volt, protézist kaptam. Akkor elkeseredtem. Ugyanis a hobbim a tenisz és a síelés, veszélybe kerültek. Aki operált, azt mondta: ez a két sportág veszélyes. A két kedvenc elfoglaltságom. Mégis sikerült folytatnom. Majd a másik csípőmet is megoperálták, ám én utána mégis síeltem és teniszeztem. Optimistán fogom fel az éltetet.

– A hobbi valóban fontos, ám mégsem a legfontosabb az életben…

– Rendben, akkor beszéljünk a legfontosabbak egyikéről. Például a feleségem az első szerelmem volt. Ő tizennyolc éves, amikor megismerem, én húsz. Egy házibulin találkoztunk, amit soha nem tudtam elfelejteni. Az élet elsodort egymástól, majd ismét találkoztunk, majdnem megházasodtunk, ám történt sok minden, úgy tűnt, végleg elválnak útjaink. Külföldre ment, akkor úgy mondták, hogy disszidált. Lemondtam arról, hogy közös jövőnk lesz. Csakhogy az említett házibulitól számítva eltelt tizennégy év, amikor is a Kossuth Lajos utcában véletlenül találkoztunk. Ez véletlenül történt? Azt hiszem, nincsenek véletlenek, determinált a sorsunk. Amikor összeházasodtunk, ő harminckét éves volt, én harmincnégy. Azóta is boldogan élünk.

– Visszatérve a megküzdésre, említene saját példát kudarcra?

– Valószínűleg azért nem, mert bizonyos mértékig kerülöm a konfliktusokat. Nem szeretek emberekkel, szituációkkal küzdeni. Ennek következtében engem is elkerülnek az ütközések. Tény, hogy nem szeretek szenvedni.

– Mégis firtatnám: volt-e olyan kudarcélménye, aminek következtében másképp alakulhatott volna az élete?

– Felidézhetem, hogy az egyetemen elvárták tőlem a gyógyítás és a tanítás mellett azt, hogy tudományos munkát végezzek, publikáljak. A gyógyítást szívvel-lélekkel csináltam, mint ahogy tanítottam is. A tudományos munkához nem nagyon volt affinitásom. Márpedig az előrehaladáshoz fontos lett volna a publikáció. A professzor felhívta a figyelmemet, nem tud előléptetni adjunktusnak,mivel nem nagyon írtam. Azt mondtam, inkább az újszülöttekkel foglalkozom. Ezután mentem el a Kútvölgyi kórházba. Ezt nem kudarcként tartom számon, de bizonyos megközelítésből rá lehet sütni. Vagyis máig örülök, hogy a publikálás szempontjából kudarcot vallottam. 

– Mi ad erőt?

– Az egyik az istenhit, a másik pedig, hogy végtelenül szeretem a hivatásomat. És ezért nem tudom abbahagyni. Valaha régen hallottam: ha valakinek a munkája és a hobbija találkozik, az boldog ember. Tizenkét éves koromban elhatároztam, orvos leszek. Az előzmény az volt, hogy hosszan tartó agyhártyagyulladást kaptam. Apám orvos volt, ő diagnosztizálta. Bevitt a János-kórházba, ahol naponta kezeltek. Hat hétig feküdtem a gyerekosztályon, mert felmerült, hogy tébécés eredetű az agyhártyagyulladás. Mivel hamarosan már jól éreztem magam, a kórházban figyeltem az orvosokat. Ott döntöttem el, hogy gyerekorvos leszek. 

– Csakhogy az újszülöttgyógyászaton kötött ki…

– Amikor kezdtem a szakmát, nem szerettem az újszülötteket. Bizonyos mértékig féltem tőlük. Ellátásuk sok szempontból nehéz, hiszen nem kommunikálnak. Tapasztalatra van szükség ahhoz, hogy itt nyugodt lelkiismerettel dolgozhassunk. Korábban gyógyítottam gyerekeket Gyöngyösön, Hatvanban, elmentem Törökbálintra körzeti gyerekorvosnak. A feleségem inspirálására a II. számú szülészeti klinikára mentem dolgozni 1975-ben. Akkor alakultak az intenzív újszülöttosztályok. Felvettek tanársegédnek, és ott megtanultam a szakmát, szakvizsgáztam, majd a Kútvölgyibe kerültem, ahol 24 évig dolgoztam a privátklinika létrejöttéig, ahova még ma is bejárok részidőben.

– Véleménye szerint szükség van-e önismeretre ahhoz, hogy valaki átvészeljen egy nehéz időszakot?

– Feltétlen. Ha az ember nincs tisztában a korlátaival és a képességeivel, akkor a nehéz szituációk megoldhatatlanok lehetnek.

Moldoványi Tibor