Van –e olyan, hogy vallásos megküzdés? Miben hasonlít, és miben más, mint a nem vallásos megküzdés? Amiben hasonlít: az emberségünk mindegyikben benne van. Függetlenül hittől, vagy épp attól, ha nem istenhívőként, vagy (nem hívő) jó szándékú emberként éljük az életünket, ami fáj, az fáj. Ugyanúgy sokkot, kihívást jelent egy nehézséggel való szembenézés, ugyanúgy mozgósítódnak a tartalékaink, ugyanúgy kimerülhetünk. Elég a Bibliát kinyitnunk, és rögtön szembetűnik, hogy akár ószövetségi, akár újszövetségi szent emberekről van szó, sőt, magáról Jézusról, a könnyek, gyötrődés az ő napjaikban is jelen volt, hitük, szentségük mellett is. 

Mindenki maga érzi, hogy jelen szenvedésében mit is jelent a hite, vallásossága – lehet, hogy épp nem tudja erőforrásként megélni, de az is lehet, hogy új források fakadnak fel a lelkében ezáltal a leglehetetlenebb helyzetekben is.

Ami egy különbség lehet mégis: a pszichológia nem nyújt választ az élet végső kérdéseire, a szenvedés értelmére, az elmúlásra, halálra, arra, hogy mi történik utána velünk. Persze, segít a megküzdésben, hiszen például segítheti a személyes növekedést mindezek által, mégis, egy ponton megáll. Innen már csak a hit útja vezet tovább. Nyílhatnak olyan távlatok, ami új értelmet ad a szenvedésnek, és új perspektívát a kialvó félben lévő életnek. Nem véletlen fordulnak egyre többen épp idősödésük kapcsán ezekhez az utakhoz, térnek vissza egy valaha megvolt vallásos kapcsolódáshoz, jut eszükbe egy még gyermekként a nagymamájukkal elmondott ima. 

Amit sokan megélnek, az az, hogy nincsenek egyedül. Valaki velük van, és néha enyhületet és békét ad ez a titokzatos isteni jelenlét. Szintén egy fontos, megerősítő élmény, hogy még az elmúlásban is tartunk valahová, Valakihez, és minden csökkenés egyúttal ajtó is egy másik élet felé. Ilyenkor minden leegyszerűsödik, csak a lényeges dolgok számítanak már. A lényeges dolgok általában a kapcsolatok, erre érzékeny, erre vár még minden idős ember, egy egy találkozásra, megélni, kimondani a kimondhatót, megélhetőt.  Ami már talán kevesebbek számára adatik meg, hiszen egy összetettebb vallásos élményvilághoz köthető, az a szenvedés felajánlásának kérdése. Amikor „minden, amit csak reám mérnek:
simogatás egy Sorstestvérnek”, ahogy azt Wass Albert gyönyörűen megfogalmazza a Vizek felett című versében. „Ó Istenem, de könnyű volna az élet-terhek hordozása,
ha tudnám azt, hogy minden könnyem valakinek a mosolygása” – vallja Wass Albert. Nehéz ezt felfogni, megérteni, de ez is egy út, mely a vallásos megküzdés sajátja lehet. Találkoztam sugárzó tekintetű, békés idősekkel, akik ezt hitték: minden egyes fájdalmukat szívből, szeretetből viselték, és felajánlották valakiért, szeretteikért. Azt is volt már alkalmam megélni, amikor én voltam a „kedvezményezett”: meglepetten tapasztaltam, hogy egy nehéznek ígérkező napon minden sikerült, és egy egészen különös, mély béke járt át…  Nemértettem honnan jön ez a különös béke, minek köszönhetem, hogy mindenen olyan áldás van, ami nem tőlem jön. Estére kelve tudtam meg, hogy egy családtag az aznapi szenvedéseit (volt bőven, mert épp kórházban volt) értem ajánlotta… Hiszem, hogy „megérkezett” az ajándék. Jó lenne ezekbe a távlatokba eljutni, úgy élni, hogy mire beköszönt a szenvedés, tartsunk ott lelkileg, hogy képessé válunk megküzdeni vele, sőt, akár növekedni általa. Eddig persze hosszú út vezet, az egész személyiség fejlődése, amely hol lendületet vesz, hol megakad, visszacsúszik, majd újra indul. Foley leírja a szenvedés vallásos értelmezésének módjait, egyben ezek veszélyeit is. Érdemes ezeket átgondolni, keresni, hogy hol tartunk, mi lenne számunkra egy következő pici lépés, növekedés. A Foley által leírt 11 viszonyulási mód a következő:

1. A szenvedés mint büntetés

Ilyenkor az Isten büntetésének éljük meg a szenvedést, gyakran igazságtalannak érezve, kit mikor mivel sújt.

2. A szenvedés mint próbatétel

Ilyenkor úgy éljük meg, mintha Isten próbatételül küldené nekünk a szenvedést, ugyanakkor nem is értjük, miért történik mindez, és néha túlméretezettnek érezzük a próbát.

3. A szenvedés mint szerencsétlenség

Ilyenkor nem Istent okoljuk, csak azt éljük meg, hogy épp mi lettünk azok, akiket balszerencse ért – a háttérben mégis kérdés, hogy Isten tehetett-e volna valamit, vagy tehetetlenül áll, és néz…

4. A természeti törvényekre való hivatkozás

Ilyenkor beletörődünk a sorsba, hogy a szenvedés életünk elkerülhetetlen velejárója, esetleg csodára várunk. 

5. Beletörődés Isten akaratába

Nem értjük ugyan, miért történik minden, de beletörődünk Isten akaratába. Ennek a viszonyulásnak a veszélye viszont az, hogy passzivitásba sodorhat bennünket.

6. Szenvedés értelmezése mint emberi mivoltunk tökéletlensége, melynek a szenvedés szerves része

Ilyenkor belátjuk, hogy a szenvedésen túl is van élet, teljesség. Például ezt tükrözik azok a fogyatékos emberek, akik sugárzó életet élnek.

7. Szenvedés mint a személyi érettség hordozója

Motiváló lehet, ha keressük, miben hozhat számunkra növekedést az átélt szenvedés, ahogy az gyakran valóban meg is történik. Ugyanakkor fennáll annak a veszélye, hogy túlságosan magunk körül forgunk, ha ez az út kiszorít minden mást. 

8. Szenvedés relativizálása:

Ez az előző viszonyulásmód ellentéte, amikor úgy gondoljuk nem érdemes foglalkozni a betegségünkkel, nem panaszkodunk, nem keresünk segítséget sem, de életünk ezáltal beszűkül…

9. Szenvedés lekicsinylése:

Lehetne rosszabb… Ez a viszonyulásmód magával hoz egy hálát, hogy nem rosszabb a helyzet, ugyanakkor kétségbe vonhatja Isten igazságosságát: miért bocsát egyesekre nagyobb szenvedést mint másokra.

10. Az isteni terv perspektívájába ágyazott szenvedés

Ilyenkor a szenvedő nem firtatja szenvedése értelmét, elfogadja Isten rá vonatkozó tervét. Veszélye lehet azonban ennek a megközelítésnek, hogy mennyire sikerül közben megtartani a realitásérzéket, például mennyire tartja valaki a kiválasztottság jelének, ami rá szakadt.

11. Szenvedés mint az üdvösség távlata

Szenvedés felajánlása másokért, a bűnösökért, mint lehetőség.  Annak a lelkisége ez, hogy semmi nem választhat el minket Krisztus szeretetétől, hogy a szenvedés pillanatában a szenvedés is szeretettéátfordítható, Krisztushoz hasonlóvá válva.

Jáki Zsuzsanna