A minap például egy mentőtiszttel beszélgettem munkájáról – ő napi szinten találkozik élettel, halállal, baleseti helyszínekhez megy ki, perceken múlnak rá bízott életek, helyt kell állnia ezekben a helyzetekben, sokszor még éjszaka is visszatérnek álmaiban a képek, helyszínek, ahol járt, akikkel találkozott, akiknek az életéért küzdött. Sokan nem bírnánk azt a mennyiségű stresszt, ami őt napi szinten éri. Néha számára is túlterhelő, sokszor azonban épp ellenkezőleg: energetizáló, feltöltő, hogy tudott segíteni, látja mások gyógyulását.
A stressz nem feltétlenül rossz dolog. Van olyan stressz, ami aktivizál, energiákat szabadít fel, kihívásként, ösztönző erőként éljük meg. Ezt a stresszt nevezzük eustressznek. Hétköznapi értelemben a stressz szót annak kifejezésére használjuk, amikor valami túlterhel bennünket. Ez a stresszt a distressz, amellyel való megküzdés a szervezetünkben egy sajátos mechanizmust indít el. A stresszre adott reakció leírása egy magyar tudós, Selye János nevéhez fűződik. Selye azt figyelte meg, hogy akármilyen kihívás éri a szervezetet, az általános, egységes választ vált ki: a stresszre adott reakciót, melyet általános adaptációs szindrómának nevezett el. Három fázisból áll a stresszre adott válasz: először a szervezet mozgósítja a tartalékokat, egy felfokozott, készenléti állapot alakul ki. Tulajdonképpen az egész szervezetre kiterjedő aktiválódás történik ilyenkor, melyet Cannon vészreakciónak nevez. A vegetatív idegrendszer irányítja ezt a válaszreakciót, mely során gyorsul a szívműködés és a légzés, emelkedik a vérnyomás, élénkül az agy tevékenysége, több vérhez és több energiához jutnak az izmok. Ez a bonyolult és összefüggő reakció a szervezet védekezésének szolgálatában áll, és lehetőséget teremt a harcra vagy a menekülésre, melyre szükség lehet, ha a szervezetet fenyegetést észlel. Átvitt értelemben is tapasztalunk hasonlót: amikor valamilyen nehézséggel nézünk szembe az életünkben, mozgósítjuk az energiáinkat, egyéb területekre kevesebb figyelem jut, minden erőnket arra összpontosítjuk, ami a megoldandó helyzet. Felfokozott állapotba kerülünk, gyakran még éjszaka is visszatérnek az ezzel kapcsolatban kavargó érzések, gondolatok. Ez a felfokozott állapot azonban nem tartható fenn sokáig, mivel testünk – lelkünk kimerül. Ha a stressz továbbra is fennáll, akkor egy adaptációs (rezisztencia) fázis alakul ki, vagyis a szervezet igyekszik alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Ha a külső hatás nagyon tartós, akkor a védekezési mechanizmus kimerül (ez a harmadik fázis), ilyenkor már nem sikerül fenntartani a korábbi egyensúlyt, működést, például megbetegszik a szervezet. Amennyiben az adaptációs fázis hosszú, és nincs közben elegendő pihenő (nyugalmi időszak), akkor kimerültség, koncentrációzavar léphet fel. Krónikus stressz hatására kialakulhatnak pszichoszomatikus és mentális betegségek, vagy felerősödhetnek egyéb betegségek tünetei. Gyakori többek között agyomorfekély, asztma, magas vérnyomás, krónikus fejfájás, pajzsmirigy-túlműködés, álmatlanság, irritábilis vastagbél szindróma vagy akár a pánikbetegség, depresszió kialakulása vagy felerősödése.
A tünet mindenképp egy jelzés, hogy valami már túl sok, nem mehet így tovább, változtatni kell. A nehézség mellett tehát egy irányjelző tábla is lehet, mely segít felismerni, ha új megoldásmódokat kell keresnünk, mert a régiek hosszú távon nem fenntarthatóak.
A krízisnek épp ez a jellemzője: olyan helyzettel nézünk szembe, mely a szokott módon nem megoldható számunkra. Próbálunk hasonló megoldásmódokat keresni, mint ahogy más helyzetekben szoktunk a problémákkal szembenézni, de most ez nem válik be, tehetetlenség lesz úrrá rajtunk. A jó hír az, hogy az ilyen nagyon felfokozott állapot 6 hétnél nem szokott tovább tartani, mert valóban kimerülne a szervezet. Az viszont igaz, hogy egy krízis kiújulhat, ha nem sikerül megoldást találnunk, csak félretesszük a kérdést. A harmadik lehetőség a növekedés, amikor valami megváltozik bennünk, és új képességekre teszünk szert, és új módon tudjuk leküzdeni a nehézségeket, mind érzelmileg, mind praktikusan.
Egy hozzátartozó lebetegedése épp ilyen krízis helyzetet hozhat mind a beteg, mind az őt gondozó családtag, és az egész családi rendszer életében. Az első sokk után az energiák mozgósítása történik, minden az új helyzet megoldása körül forog, az élet más területei (más kapcsolatok, akár a családon belül is, vagy épp a munka, hobbi, barátok) tartalék lángon működnek csak. Ez egy ideig így tartható, és ha kialakul egy új egyensúlyi rendszer, ami élhető, akkor sikerült a krízishelyzettel való megküzdés. Viszont egy idő után nem tartható már fenn a felfokozott, de nem egyensúlyi állapot: egyrészt mert kimerüléshez vezet, másrészt mert ténylegesen kárt okozhat a többi családi kapcsolatban, az élet egyéb területein. Ha ilyen krízis helyzet állna elő, érdemes segítséget kérni. Ilyenkor, akár az egyénnek, akár a családnak nyújtott mentálhigiénés/terápiás segítségben az erőforrások felkutatása történik, és új megoldásmódok kidolgozása, arra építve, ami a család illetve az egyén lehetőségei között természetes módon adódik. Egy következő stresszhelyzettel pedig már azzal a jó érzéssel lehet szembenézni, hogy volt már hasonló nehézség, amit sikerült legyőzni, megoldani, ami tartást, erőt, reményt ad.
Jáki Zsuzsanna
