A hívő protestáns közösség minden tagja elhárítja magától, hogy bármikor is jól érezze magát. Meg akarnak felelni az apró település lelkésze szigorú elvárásainak; az egyetlen járható út, amit ő mutat. Így van ez a hétköznapi apróságokban, és két lánya – akik szépek és tehetségesek –, életre szóló döntéseiben is. Így maradnak ők vénkisasszonyok, akik a szegények és betegek gyámolításában lelik egyetlen örömüket, ám jól soha nem érzik magukat.
Az öncélú „értékhez” igazodás a lelkész halála után is kísért, szőnyeg alá söpörnek mindent, ami nem illik az idilli képbe. Ebbe a megkövesedett élethelyzetbe csöppen a Franciaországból elüldözött Babette, akit az ellátásért és fedélért cserébe szolgálatukba fogadnak a lelkész magukra maradt, öregecske lányai.
Babette mindenben követi az előírásokat. Tizenhét éven át szemléli a merev külsőségeket, betartja az előírásokat, amelyek továbbra is áthatják a közösség mindennapjait, és ízetlenné konzerválják az emberi kapcsolatokat, minden betevő falatjukat.
Babette lázadására az ad alkalmat, hogy a lelkész születésének századik évfordulójára ő készítheti el lottón nyert pénzén a megemlékezés ünnepi vacsoráját – saját ízlése szerint.
Szelídebben és ízekben gazdagabban – konkrét és átvitt értelemben is – még nem mutattak utat, kínáltak alternatívát közösségnek, mint ahogy Babette teszi.
A néző eltöprenghet azon, hogy saját életében elvei hangoztatása helyett valamilyen más módon rábírhatja-e környezetét arra, hogy jól érezze magát, és a „célközönség” az önfeladás érzése nélkül szakítson a rosszal.
Gabriel Axel, a film rendezője meseszerűen mutatja be a dán falú közösségét. A naiv történetformálás azonban nem megy a hitelesség rovására.
Babette (Stéphane Audran) visszafogott színészi alakítása mögött átsüt a franciák charme-ja, amely végül életet lehel a puritán északiakba.
Babette lakomája (Babettes gaestebud)
dán filmdráma, 102 perc, 1987
Oscar-díj, BAFTA-díj, két díj a Londoni Kritikusok Körétől
Moldoványi Tibor
