– Mire van szüksége ahhoz, hogy jól érezze magát?

– Erre a kérdésre a Maslow-piramis jut eszembe. Mint ismeretes, Abraham Maslow pszichológus az ember szükségleteivel foglalkozott, és azokat szintekbe rendezve egyfajta sorrendet állított fel. Ha arra gondolok, amire szükségem van – és a kérdésre keresem a választ –, akkor elsőre az vetődik fel bennem, hogy nagyon szeretem, amikor a felségem ebédet főz nekem, mert ő nagyon finomakat készít. Egyébként az, hogy „jól érzem magam”, tartósságot sugall, amit érzések indítanak útjára, és át- meg átjárják. Olyan érzések, mint a hála, a megelégedettség, az öröm, a felvillanyozódás. Ezek valamilyen esemény hatására ébrednek fel bennem. Elsősorban hála Isten iránt, aki életben tart és gondomat viseli; a feleségem iránt, akire támaszkodhatok, számíthatok, és vele találkozva mindig kapok egy impulzust. Azután szüleim iránt, akiktől egyrészt a lelki alkatomat örököltem, másrészt a nevelésük révén kialakulhatott bennem a jóra való készség. És jól érzem magam attól is például, ha így télen kinézek az ablakon, és látom a havas tájat.

– És még mi tölt el jó érzéssel?

– A zene, amit nagyon szeretek hallgatni és művelni is. Énekelek és hangszeren is játszom. Gyerekkoromban hegedülni tanultam, később a bátyám megtanított gitározni. A zenei gimnáziumban elsajátítottam a zongorázás alapjait. Önszorgalomból furulyáztam és fuvoláztam.

– A zene a kikapcsolódás része?

– Többről van szó. Budakeszin az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben segítek a friss sérülteknek abban, hogy feldolgozzák új élethelyzetüket, azt, hogy mozgássérültek lettek. Itt a főorvos úr felvetette, hogy a lelküknek jót tenne a közös éneklés. A Mozgássérült Emberek Önálló Élet Egyesülete, amelynek alapítója és elnökségi tagja is vagyok, ritmushangszereket vásárolt ehhez. Ezekből bárki választhat, és az együttzenélés jó hangulatot teremt.

– Helyzetéből fakadóan nyilván különösen empatikus az intézetben rehabilitálódó betegekkel.

– Úgy vélem, elsősorban a neveltetésemben gyökerezik az empátiám. Viszonylag nagy családban nőttem fel, három testvérem van. Édesanyámék öten voltak testvérek. Sok volt a családi esemény, a rokonság látogatta egymást. Ezen túl az együttérzésemet a rászorultak iránt erősíti a vallásos neveltetésem. Mindkét nagyapám kántorizált.

– Mivel maga is kerekesszékkel közlekedik, gondolom hitelesen „üzenheti” a mozgássérülteknek, hogy ebben az élethelyzetben is érezheti jól magát az ember.

– Tizennyolc éves koromban, egy baleset folytán kerültem kerekesszékbe. A neveltetésemnek és lelki alkatomnak köszönhetően sikerült megőriznem a vidámságot. Az említett egyesület keretében járok sorstársaimmal az OORI-ba. Célunk, hogy a baleset folytán kerekesszékbe került, életükben „hajótörést” szenvedett, elkeseredett, passzívvá vált embereket visszasegítsük az aktív életbe. Ez az úgynevezett révésztevékenység. Megharcoltam a saját magam nehézségeit, nekem is volt mélypontom, ám a hitemnek, családomnak és barátaimnak köszönhetően ki tudtam belőle lábalni. Ezért érzem, hogy hiteles vagyok azok előtt, akik hozzám hasonló állapotba kerültek. Így, remélem, erőt tudok adni azoknak, akikkel foglalkozom.

– A mozgássérülteknek különösen nehéz lehet, hogy korlátozott lehetőségeik mellett kiszolgáltatottak. Ön hogyan éli meg ezt?

– Szerencsésnek érzem magam annyiban, hogy a kezeim épek maradtak. A hátam közepén ért a sérülés, elszakadt a gerincvelőm, és lebénultam. Ám a kezeimet meg tudtam erősíteni, teljesen önálló, úgymond önrendelkező életet élek. Ugyanakkor a kiszolgáltatottság jelen van az életemben, mert lépcsőn nem tudok egyedül közlekedni. Nehézséget jelent, hogy csak olyan tömegközlekedési eszközön utazhatok, amelyre nem kell lépcsőkön fellépni. Ezeket a helyzeteket átélem. Már a balesetem után a rehabilitáción felkészítettek rá a társaim, hogy sokszor bátornak kell lennem, mernem kell segítséget kérni. Ezzel a bátorsággal igyekszem élni, amikor nehéz vagy megoldhatatlannak látszó helyzetben vagyok.

– Az ilyen élethelyzetbe került emberek láttán a kívülálló leginkább arra gondol, hogy lehetőségeik rendkívül korlátozottak, előttük bezárultak az ajtók. Vajon az ön életében a kiszolgáltatottság ellenére nyílott-e lehetőség valami újra?

– Több minden. Például két évvel a balesetem után csatlakozhattam egy orosházi ifjúsági imacsoporthoz. A középiskolások befogadtak, nyaranta turnéztunk különböző evangelizáló előadásokkal. Így a zene vonalán új lehetőségek nyíltak előttem, bejártam az országot, szép tájakat láttam, ismeretségeket kötöttem. Megnyílt előttem az élet egy nagyon szép területe. Meg szeretném említeni, hogy Budapestre 1994-ben kerültem föl tanulni egy mozgássérültek számára kialakított intézetbe, Jelli Magdolna hívására. Ő, aki ott élt, sokízületi gyulladásos betegségben szenvedett, és csak elektromos kerekes székkel tudott közlekedni. Enni és inni csak segítséggel tudott. Gyakorlatilag teljes kiszolgáltatottságban élt. Ő hívott, hogy tanuljak ott. Ennek révén az élet ismeretlen rejtelmei közül újabb területek nyíltak meg előttem. Mozgássérült sorstársaimmal megalakítottuk a már említett egyesületet. Ennek keretében indult el a révésztevékenység. Hozzáteszem, hogy a révésztársaimmal komoly képzésen vettünk részt. A felkészítésben orvosoktól, pszichológusoktól, gyógyászati segédeszközök forgalmazóitól és más szakemberektől tanultunk. Ennek köszönhetően hatékonyabb, szélesebb körű segítséget nyújthatunk a mozgássérülteknek állapotuk elfogadásában, konkrét szükségleteik kielégítésében. Nagy változást hozott életemben, hogy felvettek az ELTE kórusába. Fölbecsülhetetlen élmény ebben a nagy létszámú vegyes karban énekelni. A kórushoz tartozik egy vonós zenekar, amellyel közös koncerteket is adtunk. A legemlékezetesebb élményem Bach h-moll miséjének többszöri előadása, és a helyszínek között ott volt az Országház kupolacsarnoka.

– Ezek szerint a zene „többszólamúvá” tette az életét.

– Igen, és szeretnék megemlíteni még egy „szólamot”. Annak köszönhetően, hogy a rehabilitációs intézetben közösen zenélünk, fölerősödött bennem a szándék, hogy zeneterápiát tartsak kórházakban. Ehhez tanulni kell, és jelentkeztem az ELTE keretein belül tartott zene specifikus módszertani továbbképzésre. Annak érdekében, hogy zeneterapeuta legyek, szeretném elvégezni ezt az iskolát. A feleségem támogatja ezt az elképzelésemet.

­–A felesége nemcsak az életben társa, hanem a zenében is?

– Igen. Tizenhárom éve vagyunk házasok. Tulajdonképpen a zenének köszönhetem, hogy megismertük egymást. Egy templomban gitároztam és énekeltem. Ez megtetszett a feleségemnek. Sok beszélgetés, találkozás után barátság, majd szerelem szövődött. Köszönöm a Jóistennek a házasságomat!

– A sorstársi tanácsadással kapcsolatban felvetődik: ahhoz, hogy jól érezze magát valaki, általában szüksége van sikerélményekre. Például a munkájában. Igaz ez önre is?

­– Konkrét példát mondhatok, ami szintén összefügg a zenével. Egy nehéz lelkiállapotban lévő nyaki sérült férfival beszélgettem a betegágyánál ülve. Mondtam neki, hogy lassan el kell mennem az intézet másik osztályára, ahol közös zenélést tervezünk. Hangszereket osztunk a betegeknek, én gitározok. Megilletődötten nézett rám. Kérdeztem tőle, hogy mi a baj, segíthetek-e. Felindultan elmesélte, hogy huszonnégy évig dobolt egy zenekarban, és az életében nagyon fontos a zene. Azt kérdezte, részt vehetne-e ő is közös muzsikálásban. Mondtam neki, hogy nagyon örülünk mindenkinek, aki csatlakozik hozzánk, és segítek neki eljönni a kerekesszékével. Felmentünk a másik osztályra. A lábát kicsit tudta mozgatni, arra száncsengőt csatoltunk, kezére egy másik hangszert tépőzáraztunk, ujjaira még egy további ritmushangszert húztunk, és végül egy tíkfát is megragadott. Így a gitárhoz és az énekhez dobos kíséretet adott. Nagyon hangulatos „koncertet” adtunk. Utána meghatottan mondott köszönetet az élményért. Rákövetkező héten, amikor bementem hozzá a kórházba, nem volt az ágyánál. Kérdeztem a főnővértől, hogy hol van, nem érte-e valami baj. Megtudtam, hogy hazament a saját kérésére. Gondolom, a közös zenélés lendületet adott neki az újrakezdéshez, amiben a barátaitól is segítséget kapott. Nagyon örülök annak, hogy sikerült vele megtapasztaltatnom: ebben a helyzetben is vannak olyan képességei, amelyek segítségével nem kell föladnia, amit szeret, és továbbra is ott a helye együtt zenélő közösségében.

– Nyilván előfordul olyan eset, amikor nem tud perspektívát felmutatni az éppen mozgássérültté váló betegnek. Ez kudarcnak is tekinthető. Hogyan érinti?

– Kudarc az, ha valaki úgy kerül haza, hogy az állapotával nem tud mit kezdeni. Ilyen velem nem fordult elő. De én is hallottam olyan esetről, amikor egy nyaktól lefelé megbénult beteg a kórházból rossz körülmények közé ment haza, és emellett mozgásképtelensége teljes passzivitásba kényszerítette, ráadásul édesanyja magányosan élt vele. A másik eset ennek az ellentéte abból a szempontból, hogy ott az anyagi és családi háttér rendben volt. Ám noha a beteg sok mindent el tudott volna önállóan is végezni, mégsem bíztak rá semmit. A neveltetése sem tette önállóvá, így ez visszaütött, hospitalizálódott. Személyesen hasonló, kirívó esetekkel nem találkoztam, így ilyen jellegű kudarcot nem éltem át, sőt, inkább az a tapasztalatom, hogy az emberek tenni akarnak állapotuk javításáért, megpróbálják magukból a legtöbbet kihozni.

­– A betegek mind elfogadják révésztevékenységét?

– Találkoztam olyannal, aki határozottan visszautasított.

– Mit érzett?

­– Sajnáltam, hogy nem tart igényt segítségre. Ha valaki úgy gondolja, hogy tud e nélkül is boldogulni, akkor azt tiszteletben tartom. Lehetséges az is, hogy nem voltam szimpatikus. Magamban úgy könyveltem el: amit lehet, megtettem. Nem tör le az ilyen helyzet.

– Az emberek többsége zavarba jön, ha nem csak szemlélőként kerül kapcsolatba kerekesszékes emberrel. Hogyan érinti, ha valakit zavarba hoz pusztán azért, mert jelen van? Ebben a helyzetben érezheti-e jól magát az ember?

– Ha nem is gyakran, ilyen eset többször előfordult már velem. Főleg akkor, ha konkrét elintézendő dolog van, például egy üzletben, hivatalban. Az utcán látok érdekes tekinteteket, de ezekkel nem szoktam foglalkozni. Balesetem után beszélgettem olyan sérültekkel, akik már régen kerekesszéket használtak. Ők azt mondták, hogy nekünk egyfajta küldetésünk van: csak mi tudjuk megváltoztatni az emberek szemléletét. Ahogy említettem, vidám, kiegyensúlyozott lelkialkatom van, és emellett nyitott vagyok. Igyekszem mások esetleges zavarát feloldani. A verbális és nonverbális kommunikációm ebben hangsúlyosan szerepet kap.

– Ez mit jelent?

– Elsősorban igyekszem mosolyogni, ami bizalmat, esetleg szimpátiát ébreszt. Megpróbálok udvarias lenni. Ha valamit kérnem kell, olyan formulát választok, ami kifejezi a tiszteletet. Amikor vásárolok, előfordul, hogy megilletődöttséget vagy visszahőkölést tapasztalok. Mosollyal, udvariassággal igyekszem feloldani a zavart vagy az ijedtséget, amit a megjelenésem okozhat. Szeretném, ha nem úgy néznének rám, mint egy „kerekesszékesre”, hanem mint emberre, és meglátnák az értékeimet.

– Párkapcsolatában mekkora teher a kiszolgáltatottság?

– A feleségemnek nem vagyok teher. Ő empatikus, elfogad úgy, ahogy vagyok. Nagyon örülök, hogy ő lett a társam. Nagy áldás a jó szervezőkészsége. Ha valami gond adódik, mindig a megoldást keresi.

– Mi az életcélja?

– Életcélom, hogy meg tudjam őrizni azt a szeretetet, amit Isten iránt ápolok, és meg tudjam őrizni a feleségem iránti szeretetemet is. Arra törekszem, hogy a megőrzött szeretetet továbbadjam azoknak az embereknek, akikkel foglalkozom.

Moldoványi Tibor