Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Jézus első csodája a kánai menyegzőn, amikor a vizet borrá változtatja. Anyja kérésére, „csak” azért teszi az első csodáját, hogy az esküvőt ne zavarja meg az, hogy elfogyott a bor… Fontos számomra, hogy ezzel indul a sor – nem valami mással. A mi életünkben is számtalan hasonló csoda létezik, én magam is tapasztalom, és másoktól is hallom. Sokszor a Jóisten kényeztet. Amikor fáradnék, küld valakit, aki mellett jókedvre derülök. „Meghallja” a ki nem mondott kívánságaimat: hirtelen megbíznak például egy olyan óra megtartásával, amire mindig is vágytam, de soha sem mertem volna még fantáziálni sem róla, hogy ezt megtehetem, nemhogy kérni… 

Még konkrétabban „kényeztetős” ajándékait is felfedeztem már az életemben. Eszembe jut például a karórám története. (Minden nap látom azóta is: túl azon, hogy nagyon szeretem, mindig emlékeztet Isten hatalmas szeretetére is, amikor ránézek.) Amikor egy korábbi órám tönkrement, szüleimtől kaptam ajándékba egy újat. Én választottam ugyan ki, de nem jól döntöttem (ez velem gyakran megesik), nem tudtam fél év alatt sem megszokni, leolvasni róla az időt (csak négy jelölés volt rajta, ráadásul nem is volt kerek). Nézegettem az órákat az utcán a kirakatok előtt elhaladva – később is… De valami „nagyon igazit” szerettem volna! Egy olyan darabot, amibe „beleszeretek”, ami valahogy nagyon egyedi, és nagyon hozzám illik. Egyszer csak megláttam… Ha ennyire határozottan tudok dönteni, annak általában oka van, az, hogy rátaláltam valamire, ami nagyon hozzám tartozik. Jött azután a tépelődés: de nem tehetem, hogy veszek még egy órát, hiszen van órám, ez pazarlás. Épp a születésnapomon történt ez az eset, hogy „szembejött” „az igazi” óra. Magamban lemondtam róla – de nem kellett sokáig! Pár óra múlva találkoztam a barátnőmmel, megakadt a szeme a (már meglevő, általam nem szeretett) órámon, és le sem tudta venni róla a szemét, mondván, hogy a húga pont ilyet szeretne, nem akarom -e eladni. Persze, hogy el akartam adni. Még aznap megvettem a másikat helyette. Így lett nekem szülinapi ajándék órám a Jóistentől, hiszem, hogy Tőle jött a gondoskodás.

Számtalan más dologban is tapasztaltam ugyanezt: ahogy váratlan meghívásokat kaptam, hogy kinél aludjak (Párizsban, ahova jobb híján úgy indultam el, bizonytalan volt, hol fogok aludni egy éjszakát, ami a reptéri átszállás miatt szükséges). Felajánlották ugyan közösségi (keresztény nemzetközi közösség) szinten, hogy a Szajnán egy uszályon alhatok, és valaki odaadja majd nekem valahol a kulcsot – elindultam bizalommal, hogy majd tényleg lesz valaki, valahol… De azért nagyon nem lelkesedtem az uszályon egyedül eltöltött éjszaka gondolatára, bevallom. Mire Párizsba értem, másik két felajánlást is kaptam, az egyiket el is fogadtam, arra vonatkozóan, hogy kinél, hol alhatok. Soha nem próbált meg Isten erőn felül, még ha úgy is tűnt sokszor… Például tájékozódásban nagyon rossz vagyok. Egyik alkalommal a Loire környékéről (közösségi találkozó) hoztak vissza többünket Párizsba, hogy mindannyian elérjük a repülőnket, ki-ki a maga országába. Mondták, hogy mivel időben vagyunk, engem csak kitesznek valahol, és majd oda tömegközlekedek a reptérre. Ismerem magam: inkább választanám, hogy egy hétig csak kenyeret egyek, mint hogy Párizs tömegközlekedésével megbirkózzam, ráadásul akkor, amikor mindez időre megy… A Jóisten is ismer. Mindenkinél jobban. Tudja, hogy ez az én határom! Akkor is, ha másnak nem tűnik olyan nagy erőpróbának mindez. Nem is engedte, hogy ebbe a helyzetbe kerüljek. „Véletlen” félreolvastam a repülőjegyen szereplő indulási időpontot, emiatt mégis elvittek egészen a reptérig – azt gondolva, hogy már nincs elég időnk, időm mégsem… Nem szándékos félrevezetés volt a részemről. A Gondviselés részéről hitem szerint igen, engedte, sőt segítette, hogy így alakuljon az a délután...

Ő az, aki foglalkozik az apró szükségleteinkkel is. Azzal is, ami elvileg fölösleges, „csak” épp örülünk neki! Mint az órám, vagy a bor a kánai menyegzőn. Ő valóban azt szeretné, hogy életünk legyen, és bőségben legyen. Mi persze mindig el-elesünk az életben, meg adódnak nehézségek amúgy is. De Őelőtte nem csak az fontos, hogy felsegítsen minket, hanem az is, hogy boldogok legyünk, örüljünk minden nap, amíg csak élünk.

Csak a hála az, amit megélni tudok, ha erre gondolok, és a vágy, hogy legalább egy kis százalékát tovább tudjam adni annak a sok jónak, kegyelemnek, ajándéknak, amit a Jóistentől kaptam – nem könnyű életszakaszaimban is, azok ellenére is.

Jáki Zsuzsanna