– Időskorban az emberek nehezebben alkalmazkodnak, a határaik merevebbek. Milyen lelki vagy racionálisabb módon próbálja a betegeket megnyerni, hogy együtt dolgozzanak?

– A beteg személyisége határozza meg, hogy elfogad-e. Nagyon különböző idős emberekkel dolgozom, és nem mindig ugyanazt az „álarcot” kell felvennem ugyanannál a betegnél. Lehet, hogy a korábbihoz képest másra van szükség, és ez akár napszaktól is függhet. Egyik alkalommal a kedves és vicces énemet veszem elő, máskor pedig arra van szükség, hogy csöndben legyek, és meghallgassam a beteget. Meg kell ismernem őt és figyelnem kell rá. Miközben tisztelettudó vagyok, igyekszem lazán is viselkedni, mintha az unokája lennék. A kötött, merev munkakapcsolat helyett arra törekszem, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Fontosnak tartom a bizalmi kapcsolat kialakítását. Ennek köszönhetően sok mindent megosztanak velem.

– Mennyire nehéz jó kapcsolatba kerülni azokkal, akiket tornáztat?

– Hamar kiderül, hogy ki mennyire nyitott. Vannak olyanok, akik úgy jönnek be a kórházba, hogy nem akarnak szóba állni senkivel. Ám én addig próbálkozom a kapcsolatépítéssel, míg be nem adják a derekukat. Úgy érzem a visszajelzések alapján, hogy jó a kapcsolatom a betegekkel.

– A tornagyakorlatok között lehet olyan, amelyik kellemetlen. Mindenki hajlamos a fájdalomküszöb közelében leállni. Hogyan próbál túljutni ezen a határon?

– A betegeknek azt szoktam mondani, hogy a fájdalom jelzi, hol van a határunk. Ha erősebben jelentkezik, akkor próbáljuk meg leküzdeni. Ha kicsit feszegetjük a határokat, akkor azok eltolódnak, a gyógyító gyakorlatokat jobb hatásfokkal végezhetjük.

– Az emberek egy része elhárítja a szokatlan, kényelmetlenséggel járó testmozgást. Miként kezeli a betegek ellenállását?

– Ebben sokat segít a csoportos gyógytorna. Játékos, labdás feladatokkal színesítem a mozgást. Így kevésbé figyelnek azokra a kényelmetlenségekre, amik a feladatokkal járnak. Persze itt nem gyerekeknek való foglalkozásra kell gondolni. Tény, hogy az idősek fogékonyak a játékokra, ám másként kell azokat előadni, mintha fiatalok lennének. A geriáterjátékok ugyanis a gyógytorna speciális válfaja, amelyben fontos a tornát vezető „előadása”.

– Hogyan lelkesíti a csüggedőket?

– Éppen a csoportos foglalkozások adnak alkalmat a gyógytorna színesítésére. Ehhez persze megfelelő környezetre is szükség van, hiszen ki kell ragadni a betegeket a kórházi hangulatból. A környezet változatossága motiváló lehet. Például a hospice osztályon gyönyörű terasz van, ahol jó együtt tornázni. A kórház vezetője, Tari Zsolt, az ápolási igazgatók és a főnővérek segítették megteremteni azt a környezetet, például a nappali foglalkoztató szobákat, ahol nemcsak a csoportos tornáknak adnak helyet, hanem közösségi kreatív foglalkozáson is részt vehetnek a betegeink hetente, amit a szociális munkásunk és a kórház higiénés vezetője tart.

– Csakhogy Tünde megy házhoz is, például kerekes székesekhez, és ott a környezet ugyanaz.

– Régebben valóban a betegek lakására is elmentem. Ott a motivációt erősíteni lehetett a gyakorlatok változatosságával, új feladatokkal. Jó hatása van a beszélgetésnek. Meg kell erősíteni az idős betegeket abban, hogy nem feleslegesek a világnak, szükség van rájuk. Hiszen sokan érzik úgy, hogy családjuk terhére vannak. Okosan kell érvelni, hogy a családjuk hasznára van a létezésük. Ez már szinte pszichológusi munka. Figyelni kell a lelkükre, majd utána jöhet a test.

– A betegek között nyilván van, aki szemérmes, és a gyakorlatokat nem szívesen végzi. Miként kezeli a szégyenlősséget?

– Nem nagyon találkoztam ilyennel az időskorúaknál. Nem szégyellik, ha valamit nem tudnak megcsinálni, és inkább megbeszélik egymás között a nehézségeket.

– Előfordul-e, hogy valaki szenved a feladattól, majd néhány alkalom után élvezi?

­– Igen, előfordul, hogy az új gyakorlat fájdalmat okoz. Ennek ellenére, amikor tapasztalják, hogy a fájdalom ellenére már egyetlen alkalmat követően pozitív hatása van a tornának, szívesebben végzik a gyakorlatot. Például, ha az ötödik torna után fel tud állni járókerettel az idős ember, akkor már van motiváció, és tudunk haladni.

– Miért szereti a munkáját?

– Amikor megszereztem a gyógytornász diplomámat, még nem gondolkodtam azon, hogy konkrétan mivel foglalkozom majd. Számtalan területen dolgoztam, az elmúlt öt évben kerültem közel ehhez a kórházhoz és az idősekhez. Felismertem, hogy ez a korosztály az én „célcsoportom”, nagyon szeretem őket. Ha az ember megtalálja az utat hozzájuk, akkor rengeteg mindent tudnak elmesélni, színes történeteket a régmúltból. Emiatt választottam a geriáter szakirányt.

– És miből érzi, hogy az idősek viszonozzák a szeretetét?

– Örülnek nekem, amikor meglátnak. Hétvégét követően, vagy amikor visszajövök szabadságról, kérdésekkel és szeretettel fogadnak.

– Előfordult-e, hogy munkája közben a tudományon kívül Istenre is gondolt, vagy a hitéletet távol tartja a hivatásától?

– Hívő ember vagyok, görögkatolikus. Az idősekkel beszélgetek a hitről. Akiknek nincs családjuk, azoknak különösen fontos lehet ez. Hétfőn és pénteken két atya segíti és vezeti őket, mindenkivel külön-külön is foglalkoznak, ha igénylik. Kórházunk működésének ez fontos és szép része. Az idősek nagyon szoros kapcsolatban vannak az ápolószemélyzettel és az orvosokkal, így a határok még inkább elmosódnak.

Moldoványi Tibor