Hiszen mindig egészségtudatos nevelésre törekedtem. Ebbe nem fér bele a lóversenyszerű nassolás. Barni átlépett egy határt.

Vagy mégsem? Ez apróság? Attól függ. Bosszankodva mondom a gyerekeknek: ennivalóval nem játszunk. Ráadásul, ha megpróbálja Matyi ezt az ostobaságot, félrenyelhet!

Valójában a kérdés nem az, hogy nekilátnak-e ropievőversenyt rendezni. Szülői szempontból azt kell eldöntenem, hogy ez a butaság – a családban fontosnak tartott ­– egészségtudatosság szempontjából tolerálható-e. Eldöntendő, hol húzzam meg a határt.

Téved, aki azt hiszi, hogy gyermeke nevelésekor az egyszer meghúzott határ mindenkorra szólhat. Téved, hiszen ahogy „öregszik” a gyerek, úgy módosul testi és lelki mozgástere – új határok között.

Ám a határok meghúzása nemcsak a szülőnek ad töprengeni valót.

Érdemes alkalmanként újragondolnunk önmagunk határait. Nemcsak az egészségtudatosság felől, hanem akkor is, ha megbetegszünk. Általában ez a képlet: megromlott egészséggel fölkeressük az orvost, ő gyógyszert ad, mi pedig szófogadóan betartjuk az előírásait.

Tehetünk-e ennél többet? Lehetünk-e önmagunk gyógyítói – túl az egészségtudatosságon? Válhatunk-e orvosunk „kollégájává” vagy legalábbis partnerévé a gyógyításban? Más megközelítésben: átléphetjük-e határainkat, szakítva a szokásos betegszereppel?

E kérdést járja körbe Csókási Krisztina, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tanára egy tanulmányában. Kutatásokat összegezve hívja fel a figyelmet arra, milyen pozitív eredménnyel jár, ha a beteg – átlépve a passzivitás határát – tanul és vezeti önmagát. Mindez tudományos kifejezéssel élve így hangzik: betegedukáció és szelfmenedzsment.

Csókási Krisztina felhívja a figyelmet arra, hogy a rheumatoid arthritis autoimmun eredetű, elsősorban az ízületek gyulladásával járó mozgásszervi betegség jelentősen befolyásolja a betegek életvezetését és csökkenti életminőségüket. A betegség terápiája sokféle módon történhet: gyógyszeres kezelés, sebészeti beavatkozás és fizioterápia. Ezeknek fontos és hatékony kiegészítője lehet a beteg pszichés vezetése, szorongásának oldása, a betegséggel kapcsolatos tudás növelése, vagy az egészségi állapot önmenedzselésével kapcsolatos készségek és önbizalom fejlesztése. Mindezek a fent említett betegedukációs és szelfmenedzsment programok részei, melyek hazai ismertsége és elterjedtsége még csekély, holott hatékonyságukat számos vizsgálat alátámasztja. „Ezek alapján érdemes lenne megfontolni bevezetésüket a magyarországi beteggondozási gyakorlatba is” – állapítja meg a pszichológus.

Részletesebben kifejtve Csókási Krisztina rámutat: a betegedukációs programok alapja az a meggyőződés, hogy minél többet tud a beteg a saját betegségéről, annál sikeresebben tud alkalmazkodni betegségéhez, mint megváltozott állapothoz, ami végső soron jobb fizikai egészségi állapotot eredményez. Az edukációs programok kiegészítik a hagyományos kezelést, hatásuk hozzáadódik az orvosi terápia hatékonyságához. Elsősorban azoknak a betegeknek nyújtanak valós segítséget, akik viszonylag nagy előzetes medikális tudással rendelkeznek, és magas szintű olvasási és szövegértési képességgel bírnak az egészséggel kapcsolatos témák vonatkozásában.

A szelfmenedzsment programok szakítanak a tradicionális orvos-beteg kapcsolati modellel: az egészségügyi szakemberek és a beteg között partneri együttműködés jön létre. A páciensek aktív részesei lesznek egyéni terápiájuknak, miután az orvosi ellátást végzők megosztják velük a betegséggel kapcsolatos szakértői tudásukat. A betegek így megfelelő tudással rendelkeznek saját helyzetük vonatkozásában, ami segíti őket a kezelésüket érintő döntések meghozatalában. Megtanítják a krónikus betegségben szenvedőket arra is, hogyan tudnak a felmerülő nehézségeken úrrá lenni, és a napi aktivitásukat az aktuális tünetekhez igazítani. Mint Csókási Krisztina hangsúlyozza, a program lényeges eleme a résztvevők önbizalmának, magabiztosságának növelése. Hatékonynak érzik magukat, hiszen sikeresen kézben tartják állapotukat, könnyebben megőrzik régi szociális szerepüket, vagy ha ez nem lehetséges, könnyebben alakítanak ki újakat, így nem csoda, hogy a negatív érzelmi és hangulati állapotokkal való megküzdés mikéntjeit is sikeresebben sajátítják el.

Vajon szükségem van-e szülőedukációra, hogy a gyerekek egészségtudatossága helyreálljon, és fel se vetődjön a versenyszerű ropievés kérdése? A pszichológus fenti tanulmánya akár arra is sarkallhatna, hogy nevelési szelfmenedzsmenten törjem a fejem. Nem, erre nincs szükségem – nyugtatom magam.

Eltelik huszonnégy óra, elégedett vagyok, a gyerekek nem adnak okot semmiféle aggodalomra, hiszen értékrendjük rendben van.

Barni kirándulásból hazatérve lép be az ajtón. Cserkészekkel járt a budai hegyekben. (Ez is bizonyítja az egészségtudatosság gyakorlatban történő megvalósulását.) „Mi volt a program?” – kérdezem. „Sörpongoztunk” – mondja lelkesen. Ezt nem értem. (Úgy látszik, rövid időn belül nemcsak a pszichológustól tanulok új fogalmakat, hanem a fiamtól is.) „Az meg mi fán terem?” – érdeklődöm kis gyanakvással, mivel az ismeretlen tevékenység első három betűje baljós hangzású.

Barni lelkesen mondja: „A pingpongasztal két térfelére sörrel teli poharakat rakunk. A cél az, hogy bedobjuk a pingponglabdát az ellenfél térfelén lévő poharakba. Ahány pohárba betalálunk, az ellenfél annyi sört iszik. Néhány vesztett meccs után már nem könnyű célozni.”

Világvége!!! Újabb határt léptünk át. A jó családból származó, egészségtudatosságra nevelt fiam, aki katolikus iskolában tanul és vasárnap misére jár, kedden ropievőversenyt szervez, szerdán sörpongozik! Én meg csütörtököt mondok.

Barni határsértései után már semmiben sem lehetek biztos. Vagy mégis? Már tudom: határtalanul szeretem.

Moldoványi Tibor

Csókási Krisztina tanulmánya itt olvasható: http://docplayer.hu/14677177-Rehabilitacios-lehetosegek-rheumatoid-arthritisben-szenvedo-betegeknel-beteg-edukacios-es-szelf-menedzsment-programok.html