Mindig újra és újra fontos visszatérni a határok tartásának művészetéhez, hiszen a határokon belül van élet. Határtalanul, mint valami szabályozatlan folyó, elárasztanak még a jó dolgok is, mint amilyenek például a kapcsolatok, szolgálatok. Holott, ugyanezek lehetnek éltető öntözővízzé, ha mederbe szorítjuk őket.

Aki jól tud kereteket szabni, a határokkal bánni, sokkal tartalmasabban, szebben, örömtelibben tudja élni az életet. Sokszor magam is meglepődöm, hogy épp a sok gyermekes anyukák azok, akik a leginkább besegítenek közösségi programokon, egyebekben: mintha még erre is lenne idejük… Valószínű azért, mert megtanulták jól beosztani, és ezáltal szaporodik… De fiatalok között is tapasztalni hasonlót, akik egyszerre jó sportolók, vagy például a zenében ügyesek, de közben jól is tanulnak. Igényesek – mindegyik területen. Természetesen nem az önkizsákmányoló határátlépésre gondolok itt, amikor már az erőtartalékokat fogyasztják, hanem a kereteken belüli harmonikus életre, mely a növekedés záloga.

A határok tehát az életet szolgálják, annak növekedését, védelmét, de az élethez szükséges kapcsolódást is a külvilághoz. Mindannak beengedését, ami segíti az életet, és távol tartását annak (a mértéknek), ami már elfojtaná azt. A határok tehát akkor egészségesek, ha átjárhatóak, mégis védenek. Nem áthatolhatatlan falak, de nem is állnak gyenge lábakon. Igaz ez a személyes határokra: közel engedem –e mások gondolatát, szükségleteit, közeledését, szeretetét? Ha nem engedem be, épp akkora bajt okoz, mintha eláraszt minden elvárás, ami másoktól jön, vagy teljesen maga alá temet mások nehézsége. Nem is olyan könnyű megtalálni a határokat, amik leginkább az életet szolgálják, magam számára is, és a környezetem számára is. De az élet így van kitalálva: minden egyes sejtünk is így működik, félig áteresztő fal veszi körül, ami lehetővé teszi a környezettel való kapcsolódást, anyagcserét, és a védelmet, elhatárolódást is. Ugyanez a kapcsolódás és elhatárolódás kell, hogy jellemezzen minket és a környezetünket, minden kapcsolatunkat, a kapcsolataink – például a családunk – határát is. Hiszen milyen lenne a család határok nélkül, ha bárki bármikor bejöhetne, bármit hozhatna - vihetne, bármikor megszólalhatna a telefon, hiányozna minden intim tér és idő az együttlétre a házaspár, illetve az egész család számára...  Ugyanígy, mi lenne egy családból, ha mindig csak bezárva lenne, merev keretek között, soha nem jöhetne vendég, soha nem alhatnának máshol a gyerekek, nem mennének sehova a szülők: előbb utóbb, mint egy természetes kifolyás nélküli tó, megposhadna, állottá válna benne az élet vize.

Dr. Henry Cloud és Dr. John Towsend Határaink (1) című könyvében segít készpénzre váltani ezeket a szempontokat, segít felismerni, vajon milyen irányban szorul a „kerítésünk” tatarozásra. Érdemes onnan kiindulni, hogy „az a képességünk, hogy szeretetet adjunk és kapjunk a legnagyobb ajándékunk.” (2) Ennek védelmét kell, hogy szolgálják a határaink. Szolgálhatják egyrészt úgy, hogy nem engedik, hogy a környezetünk teljesen feleméssze az erőinket, hiszen elsősorban magunkért tartozunk felelősséggel – ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, előbb utóbb kimerülünk, és nem tudunk már adni, holott nagyon szeretnénk. „Az életben a kapcsolatokra van a legnagyobb szükségünk. Sokan hajlandók szenvedni annak érdekében, hogy megtartsanak egy kapcsolatot, és inkább hagyják, hogy kihasználják őket, mintsem megkockáztassák a kapcsolat elvesztését. Attól félnek, hogy ha határokat jelölnek ki, senki sem fogja őket szeretni.” De valójában nem így van. Pont az készteti a többieket a szeretetben való növekedésre, ha nem tehetnek meg velünk akármit. Másoknak korlátokat szabni tulajdonképpen nem áll módunkban. De amire lehetőségünk van, az az, hogy korlátozzuk a saját kiszolgáltatottságunkat velük szemben. „Nem szeretetlenség, ha elhatárolódunk mindattól, ami rombolja a szeretetet.” (3) Nagy segítség, hogy a szerzők a „határsértések” főbb típusait is bemutatják könyvükben, ez alapján könnyebben felismerhetjük, hogy mi melyik csoportba tartozunk, mi a gyenge pontunk, amit érdemes erősíteni.

Az engedékenyek csoportjába azok tartoznak, akik igent mondanak a rosszra. „Az engedékeny embereknek homályos és elmosódó határaik vannak, melyek beleolvadnak mások követeléseibe és szükségleteibe. Nem tudnak egyedül, különálló személyként megállni azokkal szemben, akik valamit akarnak tőlük. … A rosszra való nemet mondás képtelensége olykor mindent átható lehet. Nemcsak abban akadályoz, hogy saját életünkben elutasítsuk a rosszat, hanem gyakran abban is, hogy egyáltalán felismerjük azt.” (4) Ilyenkor fordulhat elő, hogy bántalmazó kapcsolatban élnek és maradnak meg emberek, vagy, hogy engedik, hogy tényleg erőn felül támaszkodjanak rájuk a családtagjaik. Ilyenkor a háttérben valójában a félelem van: félelem attól, hogy megbántunk másokat, félelem mások haragjától, attól, hogy rossznak vagy önzőnek tűnjünk, illetve a saját szigorú lelkiismeretünktől, hogy nem vagyunk elég jók… Akiknek túl szigorú a lelkiismeretük, olyan dolgokért is kárhoztatják magukat, amikért nem kellene. „Amikor hagyjuk, hogy a bűntudat érzése hatalmába kerítsen, szigorú lelkiismeretünknek engedelmeskedünk. A követelőző és kegyetlen lelkiismerettől való félelem megakadályozza, hogy vállaljuk a konfrontációt másokkal – vagyis igent mondunk a rosszra -, mert a konfrontáció még több bűntudatot okozna.” (5) Az elkerülők csoportjába azok tartoznak, akik nemet mondanak a jóra. „Képtelenek segítséget kérni, vagy másokat bevonni az életükbe, sőt fel sem ismerik saját szükségleteiket. Amikor szükségük lenne valamire, inkább visszavonulnak, de nem kérik mások támogatását.” (6) Az ő határaik tehát túl zártak, nem engedik be a jót, ami feléjük áramlana, nem merik/tudják elfogadni azt. Ezzel nem csak magukat károsítják meg, hanem a környezetüket is megfosztják annak lehetőségétől, hogy jobban megismerjék őket, mélyülhessen a kapcsolat velük, növekedhessen benne a szeretet. Az elkerülők nem képesek megnyílni mások előtt. Áthatolhatatlan határaik merevvé teszik őket saját szükségleteik iránt, problémáikat és jogos igényeiket rossznak vagy szégyellni valónak érzik.

Az irányítók problémája, hogy nem tisztelik mások határait, nem tartják tiszteletben a mások által állított korlátokat. Sokszor a magabiztos felszín alatt valójában bizonytalanság rejtőzik: pont azért van szükségük mások irányítására, mert e nélkül nem tudják meghatározni önmagukat, megtalálni az életben a szerepeiket. „Az irányítók olyanok, mint a rámenős ügynök, akinek a nem azt jelenti, hogy lehet, a lehet pedig azt, hogy igen. Ez a hozzáállás hatékonynak bizonyulhat, ha termékek értékesítéséről van szó, ám komoly károkat okoz az emberi kapcsolatokban. Az irányítókat a környezetük manipulatívnak és agresszívnak tartja. Az irányítókra jellemző, hogy nem hallják meg a nemet, és a saját életükért való felelősséget igyekeznek másokra hárítani. Sokféle eszközt bevetnek annak érdekében, hogy mások vállára helyezzék azokat a terheket, amelyeket nekik kellene hordozniuk.” (7) Az irányítók egyik csoportja inkább a lehengerlő határozottsággal, erővel hat úgy másokra, hogy a többiek határai fellazulnak, átjárhatóvá válnak, áthelyeződnek (aszerint, ahogy az irányító szeretné), mások manipulatívak, tehát az érzelmekre hatnak indirekt módon (elvárást ébresztenek, bűntudatot keltenek.)

„Bármilyen meglepő, az engedékenyek és az elkerülők is lehetnek irányítók, ám inkább a manipulációra hajlanak, mint az agresszivitásra. Amikor például az engedékeny elkerülőknek érzelmi támaszra van szükségük, akkor lehet, hogy szívességet tesznek egy barátnak. Azt remélik, hogy ha szeretetet adnak, akkor ők is szeretetet kapnak. Várakozással tekintenek a szívesség meghálálása elé, és ha kell, akár éveken át várnak. Különösen, ha olyasvalakinek tettek szívességet, aki nem gondolatolvasó.

Mi a baj ezzel a hozzáállással? Az, hogy nem a szereteten alapul. A szeretet nem számító, nem keresi a maga hasznát (8). Ha azért törődünk valakivel, hogy aztán ő is törődjön velünk, közvetett módon ugyan, de irányítani próbáljuk őt.” (9) A határsérülések negyedik csoportjába a figyelmetlenek tartoznak, akik nem veszik észre mások szükségleteit. Nem szándékos határsértésről van szó tehát, mégis: a figyelmetlenek nem veszik figyelembe a szeretet felelősségét. Valójában pedig felelősséggel tartozunk azért, hogy – bizonyos határok között – törődjünk azokkal, akik az életünk részét képezik. Ha ezt elmulasztjuk – bár rendelkezünk a megfelelő forrásokkal -, akkor valószínűleg problémánk van a határokkal. Az egyik probléma az lehet, ha túl kritikusak vagyunk mások szükségleteit illetően, vagy figyelmen kívül hagyjuk mások igényeit. Sokszor ez kéz a kézben jár azzal, hogy a saját szükségleteket sem sikerül felismerni, így alakul ki mások felé is ez a túlzott kritikusság, szigor. De lehet egyéb sérülés is annak hátterében, hogy nehéz másokra figyelni, annyira leköti az egyént a saját maga érzelemvilága, küzdelmei.

Mindezek a tipikus határsértések tükröt tarthatnak számunkra, miben érdemes fejlődni. A harmónia iránya az, ha sikerül a saját szükségleteinkre és mások szükségleteire is hasonlóan figyelni, ha kell nemet mondani, máskor viszont nyitottnak lenni. Minden, ami él, az változik: így a kapcsolataink is, lehet, hogy ami ma működőképes határ, holnap korrigálásra szorul egy új élethelyzetben. Van, amikor változásra, a korlátok / határok újragondolására is szükség van ahhoz, hogy sikerüljön megmaradni és növekedni a szeretetben.

Jáki Zsuzsanna 

1. Dr. Henry Cloud és Dr. John Townsend (2016): Határaink. Harmat, Budapest
2. i.m. 46. old.
3. i.m. 42. old.
4. i.m. 51. old.
5. i.m. 52. old.
6. i.m. 53. old.
7. i.m. 55. old.
8. 1 Kor 13,5
9. i.m. 57. old.