– Már gyermekkoromban felvetődött az örökbefogadás gondolata. Hetedikes voltam, amikor gerincferdülés miatt gyógyúszásra jártam a Rudas fürdőbe. A hét egyik napján a mellettem lévő sávban egy nevelőotthonból érkezett lánycsapat úszott. Már az első alkalommal feltűnt, hogy ezek a lányok máshogy viselkednek, mint a többi gyerek. Talán három-négy évvel lehettek fiatalabbak nálam. Engem, mint nagylányt, követni kezdtek, barátkozni akartak. Beszélgettem velük, meg a nevelőjükkel is, egy kedves asszonnyal. Így tudtam meg, hogy vannak gyerekek, akik család helyett otthonban nőnek fel. Mélyen megérintett az élethelyzetük. Azt hiszem, ebben az élményben gyökerezik nevelőszülői elhivatottságom.

– Az imént megmutatta két gyermekkori rajzát: apuka és anyuka egy-egy ikerkocsit tolnak, előttük, mögöttük gyerekek. A másik rajzon hatalmas karácsonyfa mellett  apa, anya és tíz gyermek, fölöttük őrangyal.

– Ebben az időben már annyira készültem az anyaságra, hogy képzeletbeli gyerekeim is „születtek”. Talán azért is, mert egyke voltam, kicsit magányos. Szerettem volna nagycsaládot, sok gyereket. Elhatároztam, ha valamilyen okból nem megyek férjhez, mondjuk harmincéves koromig, akkor örökbe fogadok gyerekeket. Amikor megismerkedtem a férjemmel, feledésbe merültek az örökbefogadási „terveim”, megszülettek a gyerekeim. Előtte többen is mondták, hogy biztosan  könnyen fogok szülni, és erre is számítottam. Nem így lett. Anna farfekvésű volt, császározni kellett. Tizenöt hónappal később jött Ádám, akit túlhordtam, több mint két héttel. Az orvosok azt mondták, nem merik megindítani a szülést, mert szétszakadhat a  heg, ezért muszáj volt őt is császárral szülni. Akkor már tudtam, hogy legfeljebb négy gyerekem lesz.

– Fájdalmas lehetett szembesülni a realitással, meggyászolni a nagyon nagy családról szövögetett álmot. Ráadásul a negyedik terhessége embert próbáló volt.

– Önmagában az, hogy a negyedik császárra vártunk, különös odafigyelést indokolt. Miután kiderült, hogy az elöl fekvő méhlepény miatt erős, akár életveszélyes vérzés  is felléphet, orvosi utasításra sokat kellett pihennem. Ezt nehéz volt megoldani három kicsi gyerek mellett, noha sokat segített a férjem és az anyukám. Ennek ellenére a hatodik hónapban heves vérzés lépett fel, éppen akkor, amikor a férjem vidéken dolgozott, és egyedül voltam otthon a gyerekekkel. Megijedtem, hiszen első gyermekünk, Annácska foganása előtt két magzatot is elveszítettem, tudtam, mit jelenthet a vérzés. Hívtam a mentőt és anyukámat, aki, mintha repülő szőnyegre ült volna, percek alatt ott termett. A kórházban a műtőben körbeálltak az orvosok, és egyszer csak meghallottam a baba kihangosított, egyenletes szívhangját. Ez az élet győzelme volt. Ezután három hónap bizonytalanság következett. Én is, és a baba is életveszélyben voltunk, sokan imádkoztak értünk.

– Azután hatórás műtéttel világra segítették Noémit, aki ma már gyönyörű nagylány. A négy „sikerült” gyerekkel irigylésre méltó család voltak. Minek hatására bukkant  fel az örökbefogadás gondolata?

– Mindig megviselt az aluljárókban tengődő otthontalanok látványa, ahogy ezek az emberek szeméthalmok mellett, rettenetes körülmények között élnek. Férjemmel sokat beszélgettünk arról, hogyan segíthetnénk rajtuk, és mindig arra jutottunk, hogy sehogy. Illetve mégis. Arra gondoltunk, hogy megelőzésképpen legalább egyvalakinek megadhatnánk az esélyt, hogy ne jusson ilyen körülmények közé. Óvatosan puhatolóztunk a gyerekeinknél, mit szólnának hozzá, ha jönne egy kistestvér, örülnének-e úgy is, ha nem az édes gyermekünk. Lelkesek voltak, igaz, nem tudhatták, mivel jár az örökbefogadás.

– Ön és a férje tudta?

– Nem. Csak azt éreztük, hogy van rá energiánk. Amikor a legkisebb gyermekünk kétéves lett, beadtuk az igényt az örökbefogadásra. Kétévesnél fiatalabb gyereket szerettünk volna. Elvégeztük a tanfolyamot, majd három évig nem történt semmi. Korábban azt gondoltuk, másfél év után biztosan sikerül az örökbefogadás, ám sosem kerültünk sorra. Gyanút fogtunk, érdeklődtünk. Azt a választ kaptuk, hogy még messze vagyunk tőle, akár több év is eltelhet. Akkor szembesültünk azzal, hogy sok gyermektelen házaspár áll sorba, és nekünk már van négy gyermekünk.

– Ekkor vetődött fel a nevelőszülőség?

– Igen, de eleinte ódzkodtunk tőle. Féltünk a kapcsolattartástól a vér szerinti rokonokkal. Riasztó történeteket hallottunk: követelőzők, iszákosak. Úgy véltük, erre nem vagyunk felkészülve. Gyerekekkel, nem pedig felnőttekkel akartunk foglalkozni. Ez a félelem, nem is tudom, miként, lassacskán átalakult bennünk. Talán az is hozzájárult, hogy egy ismerős, aki a nevelőszülői hálózatban dolgozik, mesélt a nevelőszülőség napos oldaláról is. Újabb képzésen vettünk részt, majd két és fél év telt el a várva várt telefonhívásig. Mondták, hogy egy kisfiú jönne hozzánk. Felkészültünk, elővettük a járókát, a babaruhákat, izgultunk, a gyerekek az ablakban ülve várták. Akkor újra telefonáltak: megoldódott a vészhelyzet, fölbukkant a kisfiú nagymamája, aki magához veszi. Újabb másfél év múlva jött a következő hívás: noha egészséges gyerekre várunk, lenne egy szájpadhasadékos kisfiú. Megnézzük-e? Persze azonnal igent mondtam. Ő volt az egyéves Jánoska.

– Azon nyomban hazavihették?

– Három hónapig látogattam, barátkoztunk. Akkor már állt az kiságyban. Az apró heg a száján nem zavart, viszont megriasztott, hogy már harmadik hónapja járok hozzá, és nem ismer fel, amikor belépek az ajtón. Egy évvel később jöttem rá, hogy mi volt ennek az oka. Jánoska alig látott, de ezt akkor még senki sem tudta. Ráadásul csecsemőkori depresszióban szenvedett. Szívfájdító volt látni, hogy a gondozóknak mennyire kevés idejük van arra, hogy gyengéden foglalkozzanak a gyerekekkel. Az intézetben egész nap ingott a rácsos ágyban, és ruminált, mondhatnánk úgy is, hogy felkérődzte, amit megevett. Ennek lelki oka volt. Elmondták, ő harcol legjobban az ebédért. Már ahogy vitték a lépcsőn az ebédet, és meghallotta az edények csörömpölését, visítani, toporzékolni kezdett, hogy ő kapjon először. Én ezt úgy értelmezem, hogy a szeretetet követelte, hiszen gondoskodó érintésben, ölelésben csak ekkor volt része. Az evés rövid ideig tartó örömét akarta újraélni, amikor kialakította azt a technikát, hogy a lenyelt ennivalót valahogy újra a szájába juttassa. Erről egy hónap alatt leszokott nálunk, viszont  rendellenesen nagy étvágya csak egy-két év elteltével rendeződött.

– Jánoskát rögtön megszerette?

– Ehhez idő kellett. Az intézetben azon töprengtem, hogy nem zavar a nyúlszáj, de vajon értelmes-e ez a kis ember? Nem tudtam elképzelni, hogy értelmi fogyatékos gyereket neveljek. Jánoskának az intézetben sokszor mutattam játékosan a lámpára, amit három hónap után már keresett a szemével. Mondogattam, hogy mama, amit megértett. Ez reményteljes volt. Sokat ült az ágyában az intézetben, ez ellen nem tiltakozott. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy rendkívül nyugodt gyerek. A férjem művészember, érzékeny idegrendszerű, nem szereti a zajt, ezért a gyerekeink is úgy lettek szoktatva, hogy legyenek minél csendesebbek. A vendégeink mindig csodálkoztak is, milyen jók. Mondtam a férjemnek, hogy ilyen lesz Jánoska is, nem sok vizet zavar, ahova leteszik, ott marad. Eleinte így is volt. Amikor hazavittük az intézetből, mereven ült az autóban. Mozdulatlan volt, mint egy kis vadállat, aki megpróbál olyanná válni, mint a környezete. Nem mozdította a fejét, ki sem nézett az ablakon, csak a szemét forgatta, mintha veszélyt szimatolt volna, de nem sírt. Korábban csak egy-két alkalommal vitték utcára, amikor kórházba mentek vele. Amint hazaértünk, kitettük a szobában a szőnyegre, körbevettük, biztattuk, de nem mert megmozdulni, sokáig egyhelyben üldögélt. Azután betettük a járókába, ahol rögtön biztonságban érezte magát, a rács mögött volt a természetes közege. Szerette a járókát, az volt neki a házon belül a ház.

– Ha jól értem, kezdettől csupa meglepetés volt.

– Igen. Mindenben máshogy „működött”, mint a saját gyermekeink, akik alig voltak járókában. Amikor Jánoskának már a külvilág is biztonságossá vált, akkor mindent birtokolni akart. Igazi Rontópállá változott. Ingerszegény környezethez szokott, ám nálunk kitágult a világ, és olyan csodák várták, mint az evőeszközök a fiókban, az edények a szekrényben, a kés az asztalon. Ezek a normális kisbabának természetesek, nem annyira érdekesek, de Jánoska éhezett arra, hogy mindent megvizsgáljon, lerámoljon, szétszedjen. Az első egy-két évben annyira ön- és közveszélyes volt, hogy szünet nélkül a nyomában kellett lennünk.

– Hogyan változott kapcsolata a férjével?

– Rendkívüli szülői figyelmet követel a Jánoskával való foglalkozás, amire nem számítottunk. Azt gondoltuk, úgy élünk majd vele, mint egy átlagos kisgyerekkel. Feltételeztük, hogy van elég szülői tapasztalatunk, a gondokat megoldjuk. Ám nála minden másképpen alakult, mint korábban a gyerekeimmel. A lekötöttséget én kevésbé érzékelem, de a férjem sokszor panaszkodik. Igaz, legalább félévente igyekszünk elmenni kettesben, amiben anyukám és a nagyobb gyermekeink segítenek. Kapcsolatunk a házasságunk kezdetétől folyamatosan fejlődik, e tekintetben Jánoska nem hozott változást. Nélküle is két erős egyéniség együttélését kell harmóniába hoznunk. Ez örök feladat, és a megküzdések eredményeképpen növekszünk türelemben, szeretetben.

– Amikor a család új taggal bővül, mindenki új szerepbe kerül. Milyen terhet rótt a saját gyerekekre Jánoska megjelenése?

– A kezdettől igyekszem, hogy a saját  gyerekeimre is kellő idő jusson. Még akkor is, ha Jánoska olyan, mint a feneketlen zsák, bármennyi időt töltök el vele, neki soha semmi nem elég. Nem mindig könnyű az együttélés egy folyamatosan izgő-mozgó, hangoskodó gyerekkel, legyen bármilyen aranyos is. Ugyanakkor jelenléte a családunkban sokat alakított a gyerekeimen. Szociálisan érzékenyebbek lettek, alkalmazkodóbbak, rugalmasabbak, türelmesebbek. Ezeket a tulajdonságokat Jánoska a puszta létével is fejleszti mindannyiunkban.

– Annak tudatában vitték haza Jánoskát az intézetből, hogy sokat kell majd orvoshoz járni vele. Mikor kezdődtek a műtétek?

– Már két hónnappal a hazahozatala után. Komoly sebészi beavatkozással ujjnyi rést húztak össze Jánoska nyílt szájpadján. Ez után derült ki a kontrollvizsgálaton, hogy nagyothalló. Emiatt úgynevezett tubust ültettek a fülébe, ami évente magától kiesik. Ilyenkor nem hall jól, nem érti, mi történik körülötte, nyugtalan lesz. De mint minden nehézségtől, ettől is kaptunk egy nem várt ajándékot. Ugye, Jánoska úgy került az oviba, hogy rosszul hallott, és a szájpadhasadék miatt nem tudott tisztán beszélni. A többiek nem értették meg, de nem értették a csoporttársát, a kínai kisfiút sem, aki akkor még  nem beszélt magyarul. Ettől mindketten kirekesztődtek, és kirekesztettségükben egymásra találtak. Elválaszthatatlan jó barátok lettek.

– Jánoska ma már gyönyörűen beszél.

– Ebben hat év kemény munkánk van. Alig  telt el úgy nap, hogy ne gyakoroltuk volna, amit a logopédus feladott. Most a fogszabályzó nehezíti a beszédét. Jánoskának a szája és füle mellett a szemével is gond  van. Kétéves volt már, amikor kancsalítani kezdett, és feltűnt, hogy nagyon közelről nézi a mesefilmeket. Elmentünk a szemészetre, és nyolcdioptriás szemüveggel tértünk haza. Meglepett, hogy ennyire rosszul látott, mert gyors és ügyes mozgása volt.

– Változott-e az önképe, ahogy nevelte Jánoskát? Mit szóltak a barátok?

– Nem értem rá sokat foglalkozni magammal. Volt, aki tisztelettel tekintett ránk, és ezt ki is fejezte. A baráti körben mindenki támogatott, de az ismerősök között biztosan akadt olyan is, aki komplett bolondnak tartott minket.

– Mint legkisebb gyerek, Jánoska a család közepe lett?

– Valamennyire valóban a figyelem középpontjába került. Jól fogadták a gyerekeink, küzdöttek a kegyeiért, versengtek, kit szeret jobban. Emellett sok mindent kiharcolt magának, de tudatosan törekedtünk arra, hogy ne ő legyen a család közepe. Nekünk megvan a magunk családja, amihez ő csatlakozott, nem borítottunk fel semmit a kedvéért. Szeretnénk, ha merítene mindenből, amit nyújtani tudunk, ám nem pattogunk úgy, ahogy ő fütyül. Sőt, szigorúan neveljük, vannak határok. Nekem ez pedagógiai kihívás. Túl azon, hogy nagyon szeretem, és érzelmileg össze vagyunk szőve, látom az izgalmas feladatot, és kíváncsi is vagyok, hogy a segítségünkkel mi fog kibontakozni ebből a kisfiúból.

– Pedagógiai kihívást említett. Nem véletlenül, hiszen gimnáziumi énektanárként sok száz gyerekkel foglalkozott már. A nevelőszülőséget is munka mellett végzi.

– Akkoriban osztályfőnök voltam, amit két évvel korábban vállaltam el. Az osztályom érettségi előtt állt, felajánlottam, hogy visszavonulok az osztályfőnökségtől, ha nem bírom a terhelést, de kitartottak mellettem. Elfogadták, hogy otthon több lett a feladatom. Jánoskát eleinte nem akartam bölcsődébe adni, mert rossz lett volna neki, ha intézetből „intézetbe” kerül. Két barátnőm ezért fél évig segített, amíg tanítottam. Majd kétségek között, de megpróbáltuk a bölcsit. Jánoska itt is másképp viselkedett, mint az átlagos gyerekek. Az első nap minden kisgyerek rémülten sikított és markolta az édesanyját. Ellenben Jánoska, amikor meglátta a fehér köpenyes gondozókat és a rácsos ágyakat, rám se nézet többé, hanem nyargalt boldogan a terembe. Rögtön megszerették. Hihetetlenül élvezte a bölcsődét, a természetes közegébe ért, otthon volt az intézményben.

– Ám ahogy cseperedett, Jánoska kívülről néha Rossz Pistikének tűnt.

– Rosszaságainak nagy része annak köszönhető, hogy fel akarja találni magát az életben. Mi azt szoktuk meg, hogy a saját gyerekeink támaszkodnak ránk. Jánoska ezzel szemben már 15 hónaposan önállóan, lehengerlő módon állt a dolgokhoz. Amolyan „ide nekem az életet!” mentalitással. Ebben lehet genetikai örökség, hiszen az ősei a mezőn csak így maradhattak életben.

– Mit tudott az „ősökről”, mielőtt hazavitte?

– Nem a maguk akaratából adták intézetbe, hiszen szerették. Rendőr vette el tőlük, mert nem tudtak megfelelően gondoskodni róla. Egyébként az apuka román, az anyuka magyar. Jánoska állampolgárságához hétéves koráig az volt bejegyezve, hogy „hontalan”. Aggódtunk is, nehogy a román állam elvegye tőlünk. A szülőkkel először hivatalos keretek között találkoztunk a nevelési bizottság előtt. Eleinte agresszívak voltak velem, kiabáltak. Nekem támadt az anyuka, olyan volt, mint egy sebzett oroszlán. Félt, hogy örökre elveszíti a fiát. Van öt lánya is, akik nevelőszülőknél élnek Romániában, de csak ez az egy szem fia. Akkor nyugodott meg, amikor megtudta, hogy a három lány mellett nekem is van egy fiam. Elmondtam neki, hogy segíteni szeretnék Jánoska nevelésében, hiszen látom, hogy sok a gondjuk. Erre megenyhült, és a mai napig jó a kapcsolatunk. Az apuka – aki egyébként soha nem tett apasági nyilatkozatot – nem sokkal később eltűnt, alkoholista lett, másfél éve nem is hallottunk róla.

– Mikor tudatosult Jánoskában, hogy nem az édesanyja neveli?

– Nem tudatosulhatott megrázó erővel, mert kezdettől tartottuk a kapcsolatot az édesanyával, és amíg el nem tűnt, az édesapával. Havonta találkoztunk. Abba nőtt bele, hogy van anyuka, apuka, akiket ritkán lát, én vagyok a mama, és persze van egy papa is, akik nevelik őt. Az óvodai anyák napján, négy-öt évesen kezdett kérdezgetni. Az érdekelte, hogy másnak miért nincs egyszerre mamája és anyukája. Mindig annyit mondtam el neki, amennyi érdekelte, miközben anyuka és apuka fényképeit nézegettük. Közben minden módon kifejeztem, mennyire örülök, hogy a családunkba érkezhetett. Amikor iskolás lett, a nagy váltás érzékenyebbé tette. Ebben szerepet játszott az is, hogy az utolsó találkozásokra apuka ittasan jött el, anyuka pedig beteg lett, a lába bedagadt, zaklatott és gondterhelt volt. Ekkor már nem voltak jó hangulatúak a kapcsolattartások, és ez  árnyékot vetett Jánoskára. Amikor kéregető, tolókocsis embert látott, megkérdezte, hogy nem fogják-e levágni anyuka lábát. Az is megviselte, amikor szemtanúja volt, ahogy egy gyorsétteremből csúnyán kidobtak egy hajléktalan idős embert. Jánoska még hetekig kérdezgette, hogy mi lett a bácsival. Aztán megkérdezte, hogy anyukával nem kiabálnak-e az emberek. Ahogy nőtt, azonosítani tudta a szüleit abból a szempontból, hogy melyik rétegbe tartoznak. Látta, hogy azokhoz az emberekhez hasonlítanak inkább, akik az utcán fekszenek nagy szatyrok mellett. Ha nem fogalmazta is meg, de rájött, hogy mi egy más „kaszthoz” tartozunk. Nemrég bent jártunk a városban, a Kálvin téri aluljárón át vitt az utunk. Amikor meglátta a koldusokat, akik ott fekszenek egymás mellett a matracokon, földbe gyökerezett a lába. Mindenképpen pénzt akart adni nekik, és aggódott, hogy fáznak. Alig tudtam elvonszolni onnan.

– Szorongott-e amiatt, hogy miután megszerette, az anyuka visszaköveteli Jánoskát?

– A nevelőszülői hálózat egyértelművé tette, hogy ilyen nem fordulhat elő, mert nincsenek meg a feltételek arra, hogy a szülei neveljék. Nem sok esélye van, hogy az alkoholista apuka, a munkanélküli és lakás nélküli anyuka bárhová hazavigye őt. Belátták ők is, hogy nem tudnának Jánoskáról gondoskodni. Egyik találkozásunkkor az apuka büszkén játszott Jánoskával a mászókánál, míg én az anyukával üldögéltem egy padon. Akkor még kis ovis volt Jánoska, és a vonatútra mindig vittem magammal képeskönyvet, hogy ne unatkozzon. A könyv ott volt kinyitva a kezemben, és az anyuka álmélkodva nézte. Megkérdezte a rozmárról, hogy az milyen állat, mert ő még soha nem látott ilyet. Öt perc múlva azon kaptam magam, hogy éppúgy mesélek az anyukának, mint a négyéves Jánoskának, és az anyuka szájtátva hallgatja. Valószínű, hogy még életében nem meséltek neki. Amikor Jánoska megkapta a rendkívül erős szemüvegét, mindannyian kétségbe estünk, hogy szegénykének még egy újabb hendikepje van. Ám amikor az anyukája meglátta rajta a hihetetlenül vastag szemüveget, felkiáltott: „A jó Isten áldja meg magukat, még szemüvege is van!” Ő úgy élte meg, hogy a fia úri népek közé került, és még ezt is megengedheti magának.

– Milyen géneket hozott Jánoska?

– Soha nem gondoltam volna, hogy az öröklés így meghatározza az embert. A férjemmel hittünk abban, hogy a nevelés dönti el, ki milyen lesz. Sok szempontból valóban az számít, de az adottságok és képességek genetikai meghatározottságával szembesülnünk kellett. Már ahogy a fejét vakarja, ahogy gesztikulál, az is tiszta apja, pedig alig látták egymást. A mi családunkban senki sem magyaráz hozzá hasonló mozdulatokkal. A kétkezi munka iránti rajongása is genetikai örökség lehet, ahogy szorgoskodik a ház körül, összesöpör, peckesen viszi a kapát a kertben, vagy kitartóan talicskázza a komposztot. És megrendítő a kapcsolata a természettel, ahogy fekszik a fűben és gyengéden beszélget a bogarakkal.

– Öröklött tulajdonságai hogyan hatnak az iskolában?

– Jánoska hiperaktív és figyelemzavaros. A hiperaktivitás múlóban van. Tavaly, amikor iskolás lett, az osztályban neki volt a legrosszabb a magatartása, ám most már alig van vele gond. Kedves történetünk, hogy amikor elsős korában a tanév első napjaiban a tanító néni be akarta szedni a szépen bekötött üres füzeteket, Jánoska nagy vonakodva odanyújtott egyet ezzel a megjegyzéssel: „A többit nem adom, mert azokba még nem rajzoltam semmit!” Ebbe a füzetbe minden oldalra firkált valamit a tanító néninek. Úgy gondolta, hogy csak nem adja be szégyenszemre üresen. Persze a fejlődés nem egyenes vonalú. Mindig vannak visszaesések. Hihetetlenül nehéz neki megtanítani bizonyos dolgokat, mert ami nem érdekes a számára, azt újra és újra elfelejti, mint például a normális vécéhasználatot, sokszor elmarad a kézmosás, nem oltja le a lámpát…

– Ehhez képest mindenki meglepődött, hogy félig süketen elkezdett zongorázni.

– Ez tényleg szokatlan, hiszen a zongorázáshoz elengedhetetlen a jó fül és a figyelem. Annak köszönhető a zenetanulása, hogy az egyik zongoratanárnőnek két tanítványa más városba költözött, így elment év közben, és neki újakra volt szüksége. Nem törődve az egyébként rémisztő fogyatékosságokkal, tanítani kezdte Jánoskát, akit ennek hatására mintha kicseréltek volna. Persze eleinte még hozta a formáját, de ezt az örökmozgó, nehezen összpontosító kisfiút, hála Kati néni hozzáértésének és végtelen türelmének, egyre inkább elvarázsolta a zene; újjászületett.

– Családja életében a negyedik gyerek megszületése után a legnagyobb változást Jánoska befogadása hozta. A nehézségek ellenére mindenki úgy gondolta, most már „csak” élni kell. Mindent felforgatott azonban, hogy férje rákos lett.

– Visszatekintve olyan volt ez az időszak, mintha óvó kezek becsomagoltak volna minket, így nem sérültünk meg. Belülről az egészet másképp éltük át, mint ahogy kívülről vélni lehetett. Mindenki azt kérdezte, te jó ég, hogy lehet ezt kibírni? Fel sem merült bennünk, hogy nem lehet kibírni. Megvoltak a napi teendők, elvégeztük, amit kellett. Igaz, trauma volt, amikor kiderült, hogy a betegség előrehaladott stádiumban lévő nyirokrák. Mégsem roppantunk össze, miközben nem sok reménnyel kecsegtettek az orvosok. Istennek hála, minden a legjobban alakult. A férjem jól viselte a kemoterápiát, jól reagált a kezelésekre. A remény útján tudtunk maradni, és az eredmények apránként javultak. Annyi megoldandó feladatom volt, hogy nem értem rá a saját lelkiállapotommal foglalkozni. Segíteni és szervezni kellett a gyerekek életét. A férjem szinte többet volt kórházban, mint otthon, vittem neki a sterilizált ételt, mindemellett dolgoztam. Ugyanakkor sok segítséget kaptam, a barátaink és ismerősök nap mint nap telefonáltak, mindent felajánlottak. Akkor négyéves volt Jánoska. Amikor kiderült a betegség, valaki megkérdezte, nem bántam-e meg, hogy befogadtuk. Mindig  sok gondunk volt, de soha egy pillanatig sem bántam. A léte nem súlyosbította a helyzetünket, csupán eggyel több feladatot kellett megoldani, például hogy ki hozza el az oviból.

– A férjére, amikor a kezelések között otthon volt, a legnagyobb veszélyt a baktériumok jelentették. Márpedig az óvodai kórokozóktól mindenki megbetegszik.

– Nagyon nehéz időszak volt, négy különböző intézménybe jártak a gyerekeink. Hárman felvételiztek: Anna ment a Zeneakadémiára, Noncsi a líceumba, Mári a gimnáziumba. Az őssejt-beültetés után a férjem csak külön szobában, sterilizált evőeszközzel ehetett. Házon belül telefonáltunk egymásnak, mivel nem lehettünk egy légtérben, lényegében nem találkozhattunk. Csaknem fél évig úgy volt otthon, mintha nem lett volna otthon. Eleinte csak a kertben integethettünk egymásnak. Mivel korábban  rengeteget dolgozott, Jánoskának kevésbé tűnt fel, hogy a papa alig van vele, ráadásul mindig sokan voltunk körülötte.

– Felkészült arra, hogy jön a kamaszkor?

– Erre nem igazán lehet felkészülni. Arra számítok, hogy a kamaszkor kiszámíthatatlan. Tény, hogy anyukájától heves vérmérsékletet örökölt. De nagyon jó látni, hogy egyre árnyaltabban közli az érzéseit. Sokkal ritkábbak a dühkitörések. Szófordulatokban fejezi ki, amit érez, például azt mondja: olyan csalódott vagyok. Vagy: úgy elszomorítottál, igazságtalannak érzem. Tavaly ez még elképzelhetetlen volt, helyette ordított, lesöpörte vagy földhöz vágta a dolgokat.

– Mi kell ahhoz, hogy valaki jó nevelőszülő legyen?

– Nagyon kell szeretni a gyereket. Minden ezen múlik. A szeretet az iránytű. Ez a nevelőszülőség titka. A szeretet ugyanakkor elfogadás is. Emellett nagyon kell hinni abban, hogy minden jó lesz. Az ember nyilván néha elbizonytalanodik, rosszabb pillanataiban felmerülnek kétségek még a saját gyerekeivel kapcsolatban is, de bízni kell abban, hogy ez jó vállalás. Az a célom, hogy ne kerüljön az utcára, és boldog ember legyen. Mindegy, mi lesz a munkája, de be tudjon illeszkedni a társadalomba. Vannak jelek, amelyek egyre inkább arra utalnak, hogy sikerülni fog. Megerősített ebben a hitben, hogy nagyon jószívű. Minden problémája ellenére jó ember, akár azt is mondhatnám, hogy ez is benne van a genetikai adottságaiban. Ha bármi rosszat elkövet, utána magába száll, bánatkönnyeket hullat, megszánja a kiszolgáltatottakat, szívből készít ajándékot. Jánoska örök meglepetés. A nyáron térdműtétre készültem, tudtam, hogy hetekig nem állhatok majd két lábra, ezért Jánoskát két táborba is beírattam. Mikor a jó hírt közöltem vele, hiszen lételeme a gyerekközösség, mélyen elszomorodott: »De mama, ha  nem leszek itthon, akkor hogyan fogok neked szolgálni?« Kiderült, hogy hetek óra arra készül, hogy ágyba hozza nekem a teát és minden házimunkát megcsináljon helyettem.

– Formálta önt az, hogy nevelőszülő lett?

– Sok mindenben megváltoztam. Pedagógusként a növendékeimhez már más a hozzáállásom. Főleg a problémásabb gyerekeket látom másképp, mint azelőtt. Sokkal inkább el tudom fogadni őket. Régen merevebben ítélkeztem a rossz magaviseletűek fölött, magamban szemrehányást téve a szülőnek. Ha a templomban rendetlenkedett valaki, elvártam, hogy a szülő fegyelmezze. Most már látom, hogy van olyan gyerek, akire nem elég rászólni, nem gombnyomásra működik. Rá kellett jöjjek, hogy miközben Jánoskát nevelem, magam is nevelődöm.

Moldoványi Tibor

 

(Az interjú a Mindenkinek jár a család című kötetben jelent meg. Heti Válasz Kiadó, 2017)