Márpedig gyógyulásról beszélhetünk, hiszen már évente csak egyszer kell kontrollra járnia. Erzsébet barátai felidézik, hogy családja és környezete folyamatosan imádkozott érte, együtt volt vele lélekben, és amennyit csak lehetett, személyesen is. De nemcsak betegségében gondoltak rá sokat, hanem már jóval előtte is, annak okán, hogy noha nagyon szeretett volna gyereket szülni, elmaradt az áldás. Ezért tíz év elteltével férjével úgy döntöttek, hogy részt vesznek egy lombikbébiprogramban, ám két alkalommal is sikertelen volt a próbálkozás. Ezután egy pécsi barát ajánlására fölkereste férjével a harkányi gyógyfürdő orvosát, aki fürdőkúrát írt fel, majd egy szokatlan javaslattal állt elő: kössenek egyházi házasságot és imádkozzanak sokat. A templomi esküvő után állapotos lett, majd egészséges kislányt hozott világra, akit még egy gyermek követett két év múlva.

A család boldogan élt, ám váratlanul szembesülniük kellett a megdöbbentő orvosi lelettel: Erzsébetnek hólyagrákja van. Sok eredménytelen kezelés után egy rendkívül komplikált műtét mellett döntött az orvos.  Több családtagja kíséretében ment be a kórházba. Ezekben a napokban nagyon sokan imádkoztak érte. Sok barátja között volt Zemplényi Vera – aki korábban már adott interjút a webnővérnek –, aki így emlékszik vissza arra a napra: „Vártuk a hírt, sikerült-e a műtét, azután megcsördült a telefon, és megtudtuk, a műtét előtti vizsgálatot követően az orvos azt mondta, csoda történt, eltűnt a daganat.”

Erzsébetet arra kértük, idézze fel, mit jelent számára a család, miként hatja át életét a tevékeny szeretet, és szóljon a nehéz napokról is.

– Két olyan dolog is volt az életemben, amely nagy megpróbáltatás elé állított. Az egyik, hogy noha nagyon szerettük volna, a gyermekáldás elkerült minket. Orvostól orvosig jártam, gyógyszeres kezelést kaptam. Végül is műtét után egy petefészkem maradt, és megpróbálkoztam mind a mesterséges megtermékenyítéssel, mind a lombikbébiprogrammal, de sajnos egyik sem sikerült. Ekkor a pécsi rokonunk ajánlotta, hogy vegyek részt egy komplett nőgyógyászati kezelésen a harkányi gyógyfürdőben. Ebben nem nagyon hittem, de azért elmentem. A kúra után – mivel egy petefészkem volt – minden második hónapban eshettem csak teherbe. Ez sikerült is, megszületett a nagyon várt kislányom, két évre rá a nővére is.

– Milyen lelkiállapotban volt a hosszú sikertelenség idején?

– Nagyon nehezen éltem meg. Kudarcnak tartottam, hogy nem lehet gyerekem, holott minden vágyam ez volt. Segített a szűkebb és tágabb családom együttérző támogatása. Biztattak, és soha nem adtam fel a reményt, hogy lesz gyerekem.

– A család nyugodt éveit forgatta fel a betegsége…

– A gyerekek megszületése után nagyon boldogok voltunk. Tíz évvel később jött a tragédia: hólyagrákot állapítottak meg.

– Hogyan osztotta meg a családdal a rossz hírt?

– Egyszerűen közöltem velük, hogy baj van. Nagyon sokat köszönhetek a közeli és távoli rokonaimnak, akik a nehéz pillanatokban mellettem álltak. Lelkileg nagy szükségem volt a támogatásukra, mert amikor meghallottam a diagnózist, akkor összetörtem. Úgy gondoltam, hogy a rák egyenlő a halállal, ám a következőkben felocsúdtam, és úgy éreztem, hogy a gyerekeim nem nőhetnek fel anya nélkül, hiszen még kicsik. Teljes mellszélességgel állt mellém a környezetem. Imádkoztam én is és a családom is. Egyik barátom, Zemplényi Vera segítségével egy nagyon jó orvosra találtam Pécsen.

– A kezelések ellenére nem javult az állapota, és kitűzték a műtét időpontját.

– Az utolsó pillanatban a szövettani vizsgálat kimutatta, hogy eltűntek a rákos sejtek, így a műtétre, amit néhány nappal későbbre tervezetek, már nem volt szükség.

– Ezt olyan egyszerűen meséli, mintha hétköznapi apróság történt volna, de szinte mindenki csodáról beszélt.

– Valóban, az orvosom is azt mondta, nem tudja, minek köszönhető, hogy túléltem a betegséget, aminek az előrehaladtával már csak egy évet jósoltak. Úgy fogalmazott, hogy nem érti, minek köszönhető a csoda. Úgy gondolom, ebben nagy szerepe volt a családomnak, mert erőt, biztonságot adtak és reményt, hogy soha ne adjam fel.

– Minek tulajdonítja, hogy volt akaratereje a lelki terheket cipelni?

– Nem akartam a gyerekeimnek, a szüleimnek és a többi rokonomnak fájdalmat okozni azzal, hogy elveszítenek engem.

– Hogyan alakította az életét a gyógyulást követően?

– Ugyanúgy élem az életemet, mint azelőtt, nincs betegségtudatom. Dolgozom, és elfogadom, hogy életem végéig járok kontrollra. Ugyanakkor el kell mondanom, hogy nagyon sok minden átértékelődött bennem. A fontossági sorrend változott. Az anyagi dolgok hátrébb szorultak. A családom összetartó erejének és szeretetének köszönhetően nagyon gazdagnak érzem magam.

Moldoványi Tibor