Irigyeltem azokat, akik – miközben én keresgéltem, hogy melyik kifejezés illik jobban mondataimba – úgy írtak tudósítást, publicisztikát, mint ahogy víz fakad a forrásból.

Hatvanévesen felismertem: éppen hogy a nem a szólás mesterségét kell – kellett volna! – elsajátítanom, hanem a hallgatásét. Pontosabban, a meghallgatásét.

Akkor döbbentem erre, amikor a feleségem – hat gyerek nevelése mellett – beült az iskolapadba, és lelkigondozónak tanult. Azért lett ismét „iskolás”, hogy meghallgasson embereket, akiknek szükségük volt arra, hogy megosszák valakivel a gondjaikat. Ezért megtanult úgy hallgatni, hogy az beszédesebb legyen a szavaknál.

Nincs annál unalmasabb társaság, mint amikor valaki magáról beszél, miközben én szeretnék beszélni magamról. Ezt az állítást kicsit kifordítva eljuthatunk oda, hogy nincs annál érdekesebb társaság, mint amikor meg szeretnék hallgatni valakit, aki közben engem szeretne meghallgatni.

A meghallgatás, a párbeszéd értékes kincs, és leginkább a családomban van szükségem rá. Ha minden rendben van, akkor észre sem veszem, hogy meg lettem hallgatva, ám ha baj van, akkor nagyon hiányzik.

Amikor a webnővér e havi témáján gondolkodtam – a családom a hátországom –, kézbe véve Ferenc pápa Amoris Laetitia (a szeretet öröme) kezdetű apostoli buzdítását, erre leltem: „Egy válság megoldásához jelen kell lenni. Ez azért nehéz, mert az emberek olykor elszigetelődnek, elfedik érzéseiket, megtévesztő és sivár hallgatásba burkolóznak. Ilyen helyzetekben létre kell hozni a szívtől szívnek szóló kommunikáció alkalmait. A probléma az, hogy a kommunikáció a válsághelyzetben nehezebbé válik, ha korábban nem tanulták meg azt. Mert a kommunikáció igazi művészet, amit nyugodt időben lehet elsajátítani, hogy azután a nehéz időkben gyakorolni lehessen.”

Édesapámmal nagyon jókat beszélgettünk. Nem mindenről, de ami tizenéves koromban érdekelt, abban el tudtunk merülni. De a mai napig fájó hiányérzetet okoz, hogy amikor valami bántotta, esetleg velem vagy édesanyámmal baja volt, akkor mély hallgatásba burkolózott. Sokszor telt el néhány nap így, ami nekem évszázadnak tűnt, majd váratlanul újra szólt hozzám, és minden ment tovább, mint azelőtt. Zökkenőmentesen. Csakhogy akkor számomra, Hamlet szavait kölcsönözve: „kizökkent az idő”. Ehhez a dán királyfi hozzáteszi: „oh, kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt.” Gyermekként én nem „tolhattam helyre semmit”, kárhozatról az én történetemben persze szó sem lehet. Felnőttként azonban – az apáról fiúra szálló örökségért – szeretnék valamit másképpen csinálni, mint édesapám.

Jó lenne, ha sikerülne a családomban MINDIG meghallgatni egymást, és SOHA nem burkolózni mély hallgatásba. Amoris laetitia.

Moldoványi Tibor