Köszönjük neked fiam, hogy hazajöttél,

mert mi már olyan öregek vagyunk,

mint fönt a padláson az a falióra

s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.

Szépszerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd,e?

Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.

Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,

de nekem már a kisajtóig is ménkü hosszú az út,

hányszor megemlegetem azt a körtefát,

amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,

meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.

Talán ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!

Fogom, inkább a söprűt, azzal botozgatok el

a ház végéig, a kapuszájig, minthogyha dolgom volna.

Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.

Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket –

A múltkor is, amikor Amerikába mentél,

a szemem belülről kisebesedett:

eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?

mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor

és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.

Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,

hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?

és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet

és mindegyik mögül a fiamat hallom – igen, a köhögésedet,

de a fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.

Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,

nem féltelek a kilengő, magas házaktól

s a krokodilus tavaktól se,

a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak

vagy csak játszanak,

álarc van rajtuk, mint a szüretibálos ördögökön

s bohócos nagykalap,

de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,

ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.