- Kedves Ernő testvér, köszönöm, hogy vállalkoztál az interjúra, hogy mesélj nekünk idősgondozásról, a szép idősödésről, példákról, akiket láttál magad körül. Elsőre arra kérnélek, hogy mondjál magadról pár szót, hogy az olvasóink megismerhessenek.

- Nagy Ernő jezsuita testvér vagyok, nem pap, hanem szerzetes testvér. Idén leszek 60 éves, és most egy pár hét múlva lesz a belépésem 26. évfordulója.  A belépésemkor Nemesszeghy Ervin atya volt a tartományfőnök, amikor a felvételemet kértem, és valahogy a jövőbe látva sok más kérdés mellett azt is feltette, hogy az idősekkel foglalkoznék-e szívesen, segítenék –e nekik. Akkor rögtön rávágtam, hogy persze, szívesen. Aztán tényleg igaz lett, mert sok éven keresztül foglalkoztam idősekkel.

Még annyit elmondanék magamról, hogy Eger mellől származom egy kis faluból, Bükkszékről. Szüleim már ott nyugszanak a bükkszéki temetőben. Egy nővérem él még, neki van két iker lánya, négy unokája, őket szoktam látogatni. Talán ennyit elég is mesélni magamról.

- Egyet még mondjál el kérlek, megkérdezném tőled, hogy mi az, amit szeretsz szabadidődben csinálni?

- Nagyon szeretek olvasni, sétálni, és szeretem a gyerekeket, például nézni őket a játszótéren. Nem rég elmentem a Gellért hegy oldalában levő csúszdás játszótérre, olyan öröm látni a kis gyerekeket, ahogy élvezik a játékot.

- Köszönjük szépen. Említetted, hogy amikor rákérdeztek, hogy szívesen foglalkoznál-e majd idősekkel, azonnal rávágtad, hogy igen. Ezek szerint volt benned erre vonatkozó lelkesedés, elhívás. Amikor valóban rád bíztak idősgondozási feladatot, mennyiben lett más, mint amire számítottál?

- Jó kérdés. Talán, mint falusi származású, bennünk gyerekkortól meg az egész neveltetésünktől kezdve ott volt, hogy tisztelettel néztünk az idősekre. Most így utólag látom, hogy ennek biztosan szerepe volt abban, hogy én ilyen hirtelen pozitív választ adtam arra, hogy szívesen  foglalkoznék –e az idősekkel. Nagyon tiszteltem őket, és megtisztelő lehetőségnek éltem meg, ha segíthetek nekik, velük lehetek. Ebből a szempontból nagyon igaz lett, amire számítottam: sokat kaptam az idős jezsuitáktól azáltal, hogy velük voltam, segítettem őket. Sokat megosztottak velem a tapasztalatukból, személyiségükből, másrészt az a szép hozzáállás is példaadó volt, ahogy a legtöbb idős jezsuita viselte a betegségeket. Sokat gazdagodtam ez által.

- Úgy tudom, hogy viszonylag hosszan idősek között voltál, épp emiatt, mivel te segítetted őket. Aztán jött egy olyan pillanat az életedben, amikor érezted, hogy szükséged van rá, hogy egy ideig fiatalabbak közé kerülj. Sokan vannak az olvasóink között is olyanok, akik régóta ápolják a hozzátartozójukat, számukra is fontos lehet, hogy erről halljanak. Másnak is lehet ilyen igénye, amikor keresi annak az útját, lehetőségét, hogy hogyan lehet egy kicsit megfrissülni ebben a szolgálatban.

- Igen, ez nagyon jó kérdés megint. Én eleve jó meg pozitív hozzáállással indultam el ebben a feladatban, és hát hosszú éveken keresztül tényleg sokat segítettem az időseket, vittem őket kórházba, költöztettem őket, temetéseket én intéztem. Éreztem, hogy a rendtársak ezt méltányolják, megbecsülik, hogy valaki ezt elvállalta. Hálás voltam, hogy ebben tudtam segíteni, éreztem, hogy ez egy szép munka. De aztán jó pár év elteltével éreztem, hogy kezd rám nehezedni, jóból is megárt a sok.

- Miből vetted ezt észre? Néha magunknak is nehéz bevallani.

- Úgy vettem észre magamon, hogy a viselkedésem meg a reakcióim megváltoztak, kezdtem feszült lenni. Rádöbbentem, hogy ez nem az igazi Nagy Ernő, ahogy én reagálok. Indulatosan kezdem beszélni akár szegény idősekkel is, elfogyott a türelmem és energiám. Szégyelli az ember, mert végig szuperül kéne bírni, de hát esendő emberek vagyunk, és be kellett látnom, hogy elérkeztem a határhoz. Lehetne tovább erőltetni, de nem lenne túl sok értelme. Mert így, ilyen stílusban ott lenni az idősek mellett, az már nem szép, nem jó, másrészt meg én is éreztem, hogy nem is annyira fizikailag, de lelkileg elérkeztem a határaimhoz.  Szerettem csinálni, szeretem az időseket, de emiatt a hosszú, sok éves nehéz munka miatt úgy éreztem, hogy már nem tudom ilyen jól csinálni.

- Ráadásul te nem is kevés idős között voltál, nem is egy embernek viselted gondját, hanem egyszerre többeknek.

- Az nagyon belém égett, hogy 5 vagy 8 évvel ezelőtt, itt a Sodrás utcában 6 idős 80 év fölötti jezsuita lakott. Mindig volt valami probléma, valami egészségügyi gond, vagy mentőt kellett hívni, elvinni valakit orvosi vizsgálatra, ez egy idő után rám nehezedett. Akkor fordultam az elöljáróhoz, hogy valahogy segítsen, kéne valami változás, mert érzem, hogy ez már nagyon sok. Ez megint nem könnyű, olvastam is erről később, hogy mindenki csak maga érzi, hogy kezd kimerülni – kívülről kevésbé veszik észre, amíg megy, addig csak azt látják, hogy tudja csinálni. Igen ám, csak ebben sem vagyunk egyformák, van, aki végig olyan erős, olyan a természete, hogy évtizedekig tudja ezt jól csinálni, de van, akinél aztán elfogy a cérna. Én bátorítom azokat, akik akár egy Altzheimeres beteget ápolnak, mert az is volt nálam több is, hogy családon belül is ezt meg kell különböztetni, meg valahogy megbeszélni. Nagyon szép és jó, ameddig tudjuk házon belül kezelni a helyzetet, és ápolni az időset, de aztán egy idő után átfordul a helyzet, amikor a családot is tönkreteheti, az ápolót is, akkor már nagyon meggondolandó, hogy mi lenne a nagyobb jó. Hogy lehetne ebből jó utat találni. Nagyon nehéz kérdés, mert érzelmileg érintett az ember, és nem könnyű bevallani, hogy már nem bírom tovább, annak ellenére, hogy szeretem az öreget, de nem bírom mégsem ezt az intenzív ápolást, kórházi jellegű jelenlétet. Nagyon megterhelő lehet egy idő után. Pláne, a családban is, meg itt a rendházban is az a helyzet, hogy mindig itt vagyok. Ezáltal mindig megtalálható vagyok, éjjel is, hajnalban is, amikor az idős szól, hogy nem tud lélegezni, hívni kell a mentőt, stb. Egy idő után ez nagyon le tud fárasztani. Nagyon hálás vagyok, hogy volt egy ilyen lehetőség, hogy tudtam az elöljáróhoz fordulni, felfogta, megértette, segített.

- Hogy érzed, ez a változás, amikor áthelyeztek egy másik rendházba, fiatalabbak közé, segített-e a megfiatalodásban?

- Segített, igen. Nagyon jó volt egy kis változás, költözés, tényleg nagyon kellett és nagyon jó volt. Miskolcra kerültem, fiatalok közé, egész más kérdések kerültek ott elő, egy gimnáziumban is segítettem.  Felfrissültem. Közben hála Istennek itt nagyon sokat változott és javult a helyzet: a 6 egykori idősből egyetlenegy maradt itt a Sodrás utcában, aki még el tudja magát látni 87 évesen. A többiek vagy idősotthonba kerültek, vagy elhunytak, úgyhogy 3 év elteltével, amikor megint egy új vezetőváltás történt a tartományfőnökségben visszakerültem ide. Most már teljesen más a helyzet, nem nehezedik ez rám. Persze, azt is észrevettem, hogy 40 – 50 évesen még jól bírtam ezt, de most már én is érzem, hogy azért halad a kor, én magam is betegeskedtem, kezdek átbillenni én magam is ilyen nagypapa korba, úgyhogy szívesen átadom a fiataloknak ezt a lehetőséget, hogy ők is egy kicsit törődjenek az idősebbekkel. De rendesek, nagyon jó a hozzáállásuk. Olyan jól sikerült ez az egész, hogy időben éreztem, hogy ácsi, és hogy jól sikerült a megújulás, felfrissülés, most már teljesen más itt a légkör. Hozzá kell tenni, hogy nagyon becsülöm azóta az ápolókat, meg azokat, akik családokban gondozzák az időseket, vagy fogyatékos gyerekeket. Csodálatosan szép szolgálat, jobban kellene díjazni, munkajogilag is, mert gyönyörű, amit végeznek önfeláldozóan. De mindenki vigyázzon magára, mert elsősorban magunkért vagyunk felelősek. Ha kiégünk, belerokkanunk, az nem jó senkinek. Még időben fel kell figyelni erre, ez a tapasztalatom. De az érzelmi érintettség miatt nagyon nehéz ez. Ebben kellene segítenünk egymást, hogy merjen az illető jelentkezni, hogy most már elértem a határaimhoz, segítsetek, találjunk ki valami megoldást. Mert lehet általában találni.

- Nagyon jó, hogy elmondtad ezt a tapasztalatot, biztosan sokaknak fontos ezt hallani, hogy oda kell erre figyelni. Pláne, hogy tőled hallják, egy jezsuita testvértől, hogy minden jó szándék mellett is kell törődnie az embernek magával.

Most rátérnék Ernő a vidámabb témára: nagyon emlékszem rá, hogy meséltél róla, hogy te úgy szeretnél megidősödni majd, mint az egyik rendtársad. Sokat láttál magad körül időseket, és lett egy példaképed, akin azt láttad, hogy olyan nagyon szépen éli az időskorát, és szeretnél majd te is hozzá hasonlítani. Tulajdonképp ezért is jöttem hozzád, hogy megkérdezzelek erről. Milyen tapasztalatod volt a szép idősödésről, hogyan láttad ezt másnál?

- Ez is egy áldás, hogy közösségben élek, most már 25-26 éve. Nagyon sok félék vagyunk mi emberek, mi jezsuiták is. Sokféleképp öregszenek az emberek, a jezsuiták is. Láttam elrettentő példát is, hogy ilyenné nem szeretnék válni öregségemre, de hála Istennek láttam több jó példát. Ezek közül számomra kiemelkedik a Gedeon Mihály testvér. Ő most már 92 vagy 93 éves. Sokáig ismertem még egészséges aktív emberként is. Nagyon szimpatikus volt, szívesen voltam vele együtt, jó volt a jelenlétében lenni. Később esett le a tantusz, hogy nem csak én látom így, hanem őt minden más jezsuita is tiszteli és elfogadja, ami azért nálunk sem gyakori, a nagy egyéniségeknél. A hozzáállása az élethez, hivatáshoz, idősödéshez, betegséghez valami egészen csodálatosan pozitív, vonzó példa. Ő kertészként tanult és dolgozott, egyéb ilyen sekrestyés, szakács feladatok mellett a kertész volt a fő szakmája, azt nagyon szerette csinálni, van is egy ilyen szép képem, amikor gyönyörű szőlőfürtök közül néz ki a kis öreg és mosolyog, abban a kertben, amit ő gondozott. Valahol ez a jó hozzáállás átjött, mert érdekes módon a fiatalok is szívesen találkoztak és voltak vele. Még olyan is volt, hogy szerveztem mozilátogatást fiatal jezsuitáknak, és a fiatalok kérték, hogy hívjuk el a Misi bácsit is, el is jött velünk a kis öreg. Ő nem az a panaszkodós, morgós fajta, még most ebben a nagyon nehéz állapotában sem, amiről majd mesélek még. Azt érzem rajta, hogy az imádságos élet és az Istenben megnyugodott hivatás sugárzik belőle. Ő egy nagyon egyszerű, természetes, hiteles ember, sugárzik belőle, hogy Isten jelenlétében él, jó vele lenni, még akkor is, ha nem mond semmit. Ez praktikus dolgokban is megnyilvánul, hogy imádkozik mindenkiért rendszeresen, nem panaszkodik, nagyon szeret olvasni, azon ritka jezsuiták egyike, aki elolvas minden jezsuita kiadványt: másokét. Csak tisztelettel meg szeretettel tudok róla beszélni, nagyon hálás vagyok érte, hogy megismerhettem őt, és éltünk együtt, egy közösségben. Jó látni, hogy van ilyen, lehetséges ez, még ilyen nehéz állapotban is. Az lett a nóta vége, hogy szegényt itt a Sodrás utcai rendházban találtam meg a zuhanyzóban, csodálkoztam, hogy nincs itt a kápolnában időben, ahogy szokott, a mise előtt. Ezért bekopogtam hozzá, szegény ott feküdt a zuhanyzójában: agyvérzést kapott, és a bal oldala lebénult, nem tudott felállni a kis öreg. Utólag úgy látom, hogy még ez is egy szép ajándék, hogy én találtam meg, időben, gyorsan intézkedtünk, utólag tudtam meg, hogy agyvérzésnél nagyon fontos, hogy mennyi idő alatt kerül szakszerű ellátásba a beteg. Így hála Istennek megmaradt neki az értelme és a beszédkészsége, még időben hívtuk a segítséget. Bal keze bal lába sajnos lebénult, az azóta is úgy van, vittük a Szent János kórházba, aztán a budakeszi rehabilitációra, aztán a pilisvörösvári idős otthonba. Ott van a kis öreg, szoktuk látogatni. Még ebben az állapotában is, amikor megkérdezem: Misi bácsi, hogy vagy? Azt válaszolja: Jól, tudok olvasni és imádkozni. Már teljesen le van fogyva, mert a nyelés is nehéz neki, de olyan hiteles, olyan jó hozzáállása van, nem panaszkodik, nem szidja a körülményeket, meg a nem tudom kit, elfogadja, ami van. Ez egy csodálatos szép példa számomra. Tényleg megfogalmaztam magamban, hogy szeretnék ebből a hozzáállásból átvenni valamit, már most is. Pláne, amikor megöregszik az ember, fontos lenne megőrizni ezt a hozzáállást. Nagyon szép példa számomra.

- Köszönöm, hogy elmondtad.  Az interjú végén van –e még bármi, amit hozzátennél, elmondanál, akár a Misi bácsiról, vagy tőle függetlenül?

- Nem túl rég, talán húsvét környékén elhoztuk a Gedeon Mihály testvért ide a Sodrás utcai házba, és volt egy kis házi mise, pár fiatallal, egy fiatal pappal. Utána megmutattuk a frissen felújított kertet, az imaösvénnyel. A fiatalok végigvitték rajta tolószéken, nagyon élvezte a Misi bácsi. A mise végén pedig a Misi bácsit megszólította a pap, megkérdezte, van-e valami mondanivalója. Mert egy ilyen értékes idős embernél azért felmerül, milyen jó lenne a gondolatait megörökíteni. Megkérdeztük, tőle: Üzensz –e valamit a fiataloknak, a leendő hivatásoknak, Misi bácsi? Mondott nagyon szépeket a Misi bácsi, és belefoglalta azt is, hogy milyen jó volt, amikor mentünk együtt vásárolni, amikor meghívtam fagyizni. Úgy örültem neki, hogy ezekre ilyen szívesen emlékszik. Ez most már megvan hangfelvételen is. Tényleg én is emlékszem, hogy mindig szívesen jött mindenhova, elvittem magammal, nem egyedül mentem, kicsit beszélgettünk az autóban, és akkor még segített. Jó fizikumú volt a kerti munka miatt, még nyolvanvalahány évesen is felmászott a cseresznyefára.

Még egy kicsit az idősekre általában visszatérve: Most egy kicsit megfordult a hozzáállás, mert tényleg régebben a társadalom is értékes tagoknak tartotta az időseket, akik már annyi évtized után sok mindent tapasztaltak, amit tovább tudtak adni az újabb nemzedéknek, de most valahogy átfordul ez az egész, hogy most már az unoka tanítja a nagypapát, hogy hogyan kell a tabletet meg az okostelefont kezelni. Igen ám, de ahogy Ferenc pápa is mondja, ettől a gyors fejlődéstől függetlenül még mindig kellene meríteni az időseknek ebből a tapasztalatából, bölcsességéből, ami leszűrődik egy hosszú élet után, meg a szenvedések után.  Fontos lenne nem szem elől téveszteni a nagy technikai fejlődés ellenére se, hogy legyen egy kapcsolat a nemzedékek között, kommunikáció. Az idősek úgyis szeretik a fiatalokat, én is szeretetem a gyerekeket nézni. De másik irányban is legyen egy kapcsolat, hogy igenis érték, hogy valaki már idős, bölcs, sokat tapasztalt, ezt nem lenne szabad veszni hagyni.

Jáki Zsuzsanna