Negyvenhárom évig tanított Horváth Gergelyné Marika néni. Sok száz gyereknek volt osztályfőnöke – és legkedvesebb tanára. Iskolájában színjátszócsoportot vezetett, megismertetve a gyerekeket számtalan klasszikussal, az előadás örömével. Akit tanított, akivel foglalkozott, érezhette szeretetét, tiszteletteljes figyelmét. A néhány éve visszavonult tanító nénit kérdeztük arról, hogy boldog-e ma, amikor hivatását már nem folytathatja.

– Inkább fiatalnak érzem magam, mint idősnek, dacára annak, hogy látom a változást magamon – mondja Marika néni. – Mindig szerettem gyerekek, fiatalok között lenni. Úgy éreztem, megértem őket, és ma is így gondolom. A gyerekek őszintesége, tisztasága bámulatba ejt, tiszteletet érzek irántuk. Mindig igyekeztem, hogy segítsem őket, barátjuk legyek. Ezért jó pályát választottam. Ha boldog az öregkorom, akkor ez annak is köszönhető, hogy a munkában örömömet leltem. Negyvenhárom éven át nem volt egyetlen nap sem, amikor rosszkedvűen mentem volna az iskolába. Ezért is volt fájdalmas a döntésem, amikor befejeztem a tanítói hivatást, mert az unokáimnak akartam élni.

– Közismert, hogy Marika néniért rajongtak a tanítványai. A munkatársai megbecsülték?

– Óriási szerencsém, hogy az iskolám egy tündérország, a béke szigete volt, ahol barátokra leltem, segítették a munkámat, elismerték. Ma ritkaság, hogy ilyen jó légkör legyen a munkahelyen.

–­ Hogyan lesz valaki elégedett tanítóból boldog idős ember?

– Meghatározza az idős ember boldogságát a gyerekkora, a család, ahonnan jött. A szülők, akik mintát adnak, példaképpé válhatnak. A minta meghatározza a gondolkodást, az életet. Nekem szigorú, a családját, gyerekeit nagyon szerető édesapám volt. Titokban, éjszaka készítette a karácsonyi ajándékot a gyerekeinek, anyukámnak. Meséket is írt nekünk. Anyukánkból meleg nyugalom áradt. Ezt a mintát viszem tovább. Születésnapra a gyerekek nem boltban vett ajándékot kapnak, hanem mi rajzolunk nekik könyvet.  Szeretik az ünnepi, gyönyörűen megterített asztalt. Öregkori boldogságaim egyike, hogy az unokák legnagyobb vágya, hogy nálunk alhassanak. A tizenhét éves ugyanúgy ragaszkodik hozzánk, mint amikor pici volt. A szeretetet ki kell mutatni. De van olyan korszak, amihez alkalmazkodnia kell a nagyszülőnek. Az ötödikes kislány unokám nem szereti, ha öleljük, de tudom, pontosan ugyanúgy szeret, mint előtte. Szeressünk úgy, ahogy nekik jó.

– Csak a szeretet kimutatásában figyel az életkori sajátosságokra? Vagy az unokákkal másképpen foglalkozik, mint a gyerekeivel?

– Nem bírálom az unokáimat, nem akarom, hogy megfeleljenek nekem. Szerencsém van, mind az öt gyerek jó irányban halad. A két nagyfiú, Gergő és Ákos magas színvonalon zongorázik. A kislányok közül Viola hegedül, Dórika csellózik, Orsika furulyázik. Nagy hagyománya van nálunk a Tata, vagyis a nagypapa születésnapjának. Erre az unokák kicsi koruk óta műsorral készülnek. Sőt, nemcsak az unokák, hanem az unokatestvérek is. Ez adja meg a születésnap értelmét. Ilyenkor előfordul, hogy negyvenen vagyunk. Ez is öregkori boldogság.

– A fiatal egyik jellemzője, hogy vannak tervei. Marika néni kifejezetten fiatalos. Vannak tervei?

 – „Csak” a családdal kapcsolatosak. Meg szeretném élni, hogy az unokáim egészségben nőjenek fel. Vannak hétköznapi dolgok is, például minél többször szeretném őket színházba vinni. Írom a naptáramba a kívánságaikat – és teljesítem őket. Nem vágyok utazásra vagy más kikapcsolódásra. Korábban beutaztuk egész Magyarországot, sokfelé sátorral mentünk. Később a szomszédos országokba is eljutottunk. Lehetőleg országúton, nem autópályán, hogy minél többet lássunk. Kanyarogtunk szerpentineken, fárasztó utakon, de rengeteg mindent láttunk. Ma az utazásnál többet ér a jó könyv és a zene. Gondozom a kertünket, amihez sok erő és elszántság kell.

– Szokott-e számot vetni a nap végén?             

– Amikor valami különleges dolog történik. De ez nem igazán nevezhető számvetésnek. A családommal kapcsolatos jó dolgokra gondolva örömmel alszom el. Ez megnyugtat. Ám ha valami rossz történik, például az unokám panaszolja, hogy csúfolták, akkor alvás helyett keresem a megoldást. Neki elmondom azt, ami segítheti, próbálom megnyugtatni: ilyen az élet, van jó és rossz. Ha mindig csak jó történne, fel sem tűnne, hogy az valóban jó. Kell rossz is, aminek hatására az ember jelleme erősödhet. És elalvás előtt sorban gondolok a családom tagjaira. Apukám, amíg élt, mindenkiért imádkozott esténkét.

– Mivel tölti szívesen az idejét?

­– A kert – amint említettem – mindig ad munkát. Az a nagymama vagyok, aki befőz, de csak ami a kertben megterem, azt rakom el. Beszélgetek a barátaimmal, akikkel időnként találkozunk. Minden évben itt tartjuk a korábbi igazgatóm, Zoltai Jenő születésnapját a volt kollégáimmal. Idén 93 éves.

– Az a pedagógus, akinek van gyereke, másként néz a tanítványaira, mint a gyermektelen tanár. Marika néni ezernyi gyereknek volt osztályfőnöke. Tanítói élettapasztalatával hogyan látja és neveli unokáit?

– Nincs rá szükség, hogy a tanítójuk legyek. Persze, ha kérik, szívesen segítek nekik, ami nekem nagyon jólesik. Mindegyik jó tanuló. Ismerek, kiválóan felkészült, gyerekszerető, elhivatott pedagógusokat, akiknek nincs gyerekük. Nekem gyakran példát mutattak, amikor valami problémát másképp, reálisabban oldottak meg, mint például én, aki felesleges lelkizéssel bajlódtam.  Az, hogy ki milyen pedagógus, az elhivatottsága, gyerekszeretete, felkészültsége határozza meg. Magamra visszatérve: amikor beírtam egy jegyet vagy egy mondatot a füzetbe, minden esetben láttam magam előtt a szülőt, aki este elolvassa, aláírja. Úgy kezeltem a gyerekeket az iskolában, hogy egyben gondoltam a szüleikre is. Ha rosszul lett egy gyerek az órán, akkor vele foglalkoztunk. A beteg gyerek fontosabb volt az anyagban való továbbhaladásnál. A terem hátsó részén lefektettük, főztünk neki teát, vigyáztunk rá. Miközben tovább folyt a tanítás, a gyerekek felváltva felügyeltek rá, amíg a szülő meg nem érkezett.

– Egész életében a jövő generációját nevelte, tanítványainak mindig támasza volt. Most különös figyelmet fordít férjére otthon. Milyen lélekkel éli át új élethelyzetét?

– A férjem a családfő, rá vigyázni kell, figyelmeztetni, vegye be időben a gyógyszereket, eljárjon a kontrollvizsgálatokra. Ezt szívesen teszem, nem kötelességből, hanem szeretettel, odaadással. Fontos nekünk, hogy még nagyon sokáig velünk legyen. Ha ő beteg, imádkoznak érte az unokák. Szeretgetik, simogatják. El sem tudom képzelni nélküle az életet.

– Mi az élete értelme?

– A lehető legtöbb időt tölteni az unokáimmal, a családdal, a testvéreimmel. Ez adja az élet értelmét, ez tölt el engem boldogsággal.

– Ez így – ahogy Marika néni megéli –, az élet csodái közé tartozik.

– Ez nem csoda, hanem a valóság. De elmesélek egy „csodát”. Meghalt egy kis tanítványom, akit nagyon szerettem. Sokat látogattam, amikor már nem tudott iskolába járni. Ő olyan volt, mintha a gyerekem lett volna. A temetésén nem lehettem ott. Amikor tehettem, az első alkalommal kimentem a sírjához, hogy ott „beszélgessek” vele. A Farkasréti temetőben kezemben a térképpel tanácstalanul álltam a törött korsó előtt, nem tudtam, merre induljak. Akkor megállt egy csillogóan szép temetkezési autó, kiszállt belőle egy makulátlanul feketébe öltözött fiatalember. Megkérdezte, miben segíthet. Elvitt az autóval, amíg lehetett, majd kiszállt, elvezetett a sírig. Megkérdeztem, hogy tudnám ezt megköszönni. Azt mondta, már megköszöntem. Elkezdtem beszélgetni a kis tanítványommal, felnéztem, hogy lássam, merre ment a fiatalember, de sehol nem volt. Kerestem visszafelé az úton őt is, az autót is, ám eltűntek. Nyilván létezik a fiatalember, de ahogyan ez megtörtént, az maga az isteni gondviselés volt.

– Mi Marika néni életcélja?

– Szeretetben egybetartani a családot.

– Honnan meríti ehhez az erőt?

– Segít az Istenbe vetett hitem. És erőt merítek a kisgyerek nézéséből, unokám öleléséből. Ez tölt fel, ez ad erőt nekem. A gyerekek közelsége életfeltételem, közöttük érzem igazán jól magam.

– Weöres Sándor az öregségéről írott versében így szól: „Közeleg amaz idő, mikor az ember a szemétől nem lát, a fülétől nem hall, a lábától nem jár, a kezétől nem fog. Ekkor végleg befelé kell fordulni, belül sétálni, befelé figyelni. Csak a belső táj ne legyen barátságtalan.” Milyen Marika néni belső tája?

– Nagyon szép. Tele van gyönyörű gyerekkori emlékekkel. Olyan világban éltem, amiről Lázár Ervin írt történeteiben. Olyan emberekkel találkoztam, mint az ő mesehősei. Nem kellett soha félni senkitől, biztonságban éreztem magam. Ahol gyerekkoromban éltem, Eleken, minden háznál az volt a szokás, hogy a kapukulcsot ugyanoda tették. Ezt mindenki tudta. Itt magyarok, románok, svábok laknak együtt békességben. Fronga néni és Flóra néni együtt ültek a kispadon, vigyáztak az utcán játszó gyerekekre.  Esténként a román Mitru bácsi bortól mámorosan, énekelve jött haza a kocsmából. Úgy alszom el, hogy a templomunkra gondolok a parókiával, a gólyákkal.

– Marika néni – Weöres Sándor szavaival – szokott-e „befelé figyelni”?

– Szoktam. Talán túl sokat is. Szép dolgokra, amik megnyugtatnak. Egyre többet gondolok a fiatalságomra, gyerekkoromra.  Szerencsére nagyon sok szép dologra emlékezhetek. Szerencsém van: a gimnáziumi osztálytársaimmal szerető baráti közösségem volt, ma is összejárunk. És gondolhatok a debreceni főiskolán talált barátaimra. Belső békémben is találkozom velük – nem csak az életben.

Moldoványi Tibor