–  Mikor jött el életében az a pillanat, amikor az egészségmegőrzés előtérbe került?

– Kisgyerekkoromban a családban ez már „benne volt a levegőben”. Amikor serdültem, az édesapám azon volt, hogy sportoljak, mindig figyelmeztetett: az erőnléttel törődni kell. Középiskolásként atletizáltam, kosárlabdáztam. Sokat jártunk strandra, minden vasárnap kirándultunk. Emellett a kerti munkákban is segítettem. Korán megszoktam, hogy vannak családi feladatok, és nem én vagyok az első. Az elfoglaltságaimban igyekeztem mindenben mértéket tartani, persze a tanulás volt a legfontosabb.

– Mikor szembesült azzal, hogy nem egészséges?

– A vakbélműtétem után éreztem, hogy valami nincs rendben. Időnként elestem, télen, ha jeges volt az út, nehezebben jártam, igaz, ez nem volt feltűnő. Huszonhat éves voltam, amikor édesapám megkérdezte, hogy fel tudom-e emelni a lábfejemet. Úgy látta, nem tudom rendesen mozgatni. Orvoshoz mentem. Ő rögtön megmondta, hogy komolyabb baj van. Akkoriban már középiskolában tanítottam Pécsett.

– Mit állapítottak meg?

– Kivizsgáltak és közölték a baj okát: progresszív izomelváltozás. Ez meglepett, nem értettem, mit jelent, majd amikor megtudtam, hogy egyre rosszabbodó folyamat vár rám, néhány napig a rosszullét kerülgetett. Szerencsére az orvos tudta, hogy fel kell készítenie a jövőre.

– Mit mondott?

– Biztatott, éljek normálisan, törekedjek arra, hogy lehetetlen helyzetekbe ne kerüljek, nagy megterhelés ne érjen, mozogjak annyit, amennyit bírok. Tudomásul vettem, rájöttem, a helyzet nem vészes. Végül is jól voltam, folytattam a tanítást jó pár évig. Az orvos javasolta, hogy a középiskolából próbáljak elkerülni, a fizikai megterhelést váltsam fel szellemire.

– Hogyan érintette a családalapítási terveit a betegsége?

– Volt olyan orvos, aki óvott a szüléstől, ám aki megállapította a betegségemet, biztatott a gyerekvállalásra. Visszanyertem a biztonságomat, amennyire tudtam, megterveztem az életemet. Átgondoltam, mit bírok fizikailag. Férjhez mentem, a párom jó erős ember volt, segített sok mindenben. Két gyermekem megszületése után a tudományos munkámat megszakítottam, de később sikerült befejeznem.

– Hogyan változott az állapota?

– Noha a lépcsőn már lassabban jártam, mindent meg tudtam csinálni. Azt javasolták, hogy otthoni munkát válasszak, pihenjek, ha jobban elfáradok. Segítséget kaptam a munkatársaimtól és a családban is. Ekkor különösen éreztem: hasznomra volt, hogy gyerekkoromban nem én voltam az első, így felnőttként sem igényeltem a kivételes figyelmet. Senkit nem akartam kihasználni. Arányosságra törekedtem, miközben segítettek, és én is támogattam a környezetemet, ahogy tudtam.

– Miben segített másoknak?

– Rokoni, baráti körben segítettem a gyerekek nevelésében, korrepetáltam, tanácsokat adtam. Eközben éreztem, hogy szellemileg gazdagodom. Eleinte nem volt könnyű. Noha a kollégáim tudták, hogy a mozgásomban nehézségeim vannak, egészséges emberként kezeltek, és én is annak tekintettem magamat. Soha kíméletet nem kértem. Nagyon igyekeztem, hogy harmóniát teremtsek a közvetlen környezetemben és a munkahelyemen. Ez volt a legfontosabb, és emellett a gyermekeim biztonsága, hogy rendben legyenek lelkileg, fizikailag.

– Mindeközben vagy mindennek ellenére foglalkozott az egészségmegőrzéssel, illetve az ehhez szükséges lelki oldallal?

– Tudatos volt az egészséghez való viszonyom, hiszen tisztában voltam a helyzetemmel. Súlyt fektettem arra, hogy az állapotomat úgy fogadtassam el, hogy az senkinek ne jelentsen terhet. És szem előtt tartottam azt is, hogy a magam terhe ne nyomasszon. Nem sajnáltam pénzt, időt, energiát arra fordítani, hogy a bizonytalanságot elkerüljem, kiszámítható legyek, például ne késsek el a munkahelyemről, ahova, ha kellett, taxival mentem vagy a férjem vitt el kocsival.

­– Gondosan vezetett életében tragédia következett: elvesztette a férjét. Magára maradt?

– Amikor meghalt, az ő fizikai támaszát elvesztettem. Annak ellenére, hogy nagyon sokan azt mondták, borzasztó lesz a gyerekeket – akik akkor 7 és 6 évesek voltak – egyedül nevelni, egy pillanatig sem volt bennem kétség, nyugodt életet biztosíthatok-e nekik. A temetés után biztonságot adott a család, éreztem, hogy a kilátástalannak tűnő helyzetben is van remény. Férjem családja, testvérei és az én családom mellém álltak, vigyáztak a gyerekekre, például ha konferenciára kellett utaznom. Természetesen egyedül nem vállaltam túl sokat, mindig ügyeltem arra, hogy mennyit bírok.

– Minek tulajdonítja, hogy mentálisan friss maradt?

– Négy-öt évvel ezelőtt fürdőben voltam egy kúrán, ahol az orvos, amikor meghallotta, hogy 1943-ban születtem, felugrott és megkérdezte, hogyan őriztem meg a fiatalságomat. Elhárítottam a csodálkozását, mondván, hogy botorkálok, szörnyűséges módon közlekedek. Azt mondta, „az semmi, maga fiatal”. Ez jólesett. Éreztem, hogy a lelki rugalmasság és a szellemi összeszedettség kompenzálta a fizikai gyengeséget. Mind a mai napig nem gondolom azt, hogy nehéz nekem. Mindig találok valami jót, ami képessé tesz a tevékeny életre. A két gyerekem, akik ma már felnőttek, megszokták ezt az állapotot. Meg is tanítottam nekik, hogy jajgatásnak nincs helye. Ha feladat van, nem sajnáltatjuk magunkat, szemrebbenés nélkül tesszük a dolgunkat.

– Miben rejlik lelki egészségének titka?

– Ez adottság, mondhatnám, isteni kegyelem. Átestem egy krízisen, amikor az orvos közölte, hogy mi vár rám, ám utána tudomásul vettem a realitást. Attól fogva fel se merül a kétség a holnappal kapcsolatban, nem aggódom, mi vár rám. Viszont eltölt az öröm, hogy még ezt is és azt is meg tudom csinálni. Ha egy kicsit lejjebb kerülök neurológiai vagy más egészségi szempontból, azt teszem előtérbe, hogy még mindig nem olyan rémes, és mindennek ellenére milyen jó, hogy képes vagyok sok mindenre. Azt látom, hogy mindig van megoldás.

– Van-e edzésterve a kondíciója megőrzéséhez?

– Konkrét „edzéstervem” programszerűen nincs. Törekszem arra, hogy a fizikumomat a lehető legjobb állapotban tartsam. Amikor kell, megtalálom a megoldást. Gyógytornázom, néha elmegyek kúrákra. Alkalmanként igénybe veszem a segítő szolgálatot, hetente kétszer kerekesszékkel eljuttatnak a piacra, boltba. A gyerekeim segítségére is számíthatok. A háztartásban segít egy kitűnő fiatal hölgy, de amit tudok, magam megcsinálom, főzök. Emellett van állandó gyógytornászom már tíz éve, így igyekszem megőrizni a kondíciómat. A legfontosabb, hogy olyan emberek vesznek körül, akikben teljesen megbízom.

Moldoványi Tibor