Rámutat, hogy Jézus gyógyító tevékenysége a hit, az ima, a bűnök megvallása és megbocsátása keretében történik. Az ördögűzés sem más, mint a hívő ember megszabadítása a félelemtől, a depressziótól, a belső feszültségektől, ami feszültségoldóan és felszabadítóan hat a testi egészségre is. A gyógyító találkozásokban szimbólumok is helyet kaphatnak, ilyen az olajjal megkenés, amivel kapcsolatban Rotter hangsúlyozza: a betegek kenete nem az eszméletleneknek szánt mágikus szer. Külső jele a gyógyító találkozásnak, ahol a hitben és imában történő személyes kapcsolódás nyomán a beteg a maga egész valóságában kiengesztelődik.

Az evangéliumok mintegy ötödrészét a gyógyítás témájának szentelik a szerzők. Jézus segíteni akar a beteg és bajban lévő embereken. Úgy értelmezte önmagát, mint aki üdvösséget (Heil) és gyógyulást (Heilung) hoz. A lélek és a test dualisztikus megkülönböztetése azonban ellentétben állna a Szentírás antropológiájával. A Szentírás ugyanis test és lélek egységének tekinti és egyetlen egészként fogja fel az embert. Ezért a Jézus által hozott üdvösség a test és a lélek gyógyulásának formájában is kifejeződik. [...] Először is a Szentírásban a test mindenféle megvetése ki van zárva, ellentétben a görög kultúrával, ahol a test a lélek börtöne, amelyből a léleknek ki kell szabadulnia, vagy a manicheizmussal, ahol a testiséget bűnös, de legalábbis a bűnösséget súroló dolognak fogták fel.

Úgy tűnik, a pusztán orvosi-gyógyító tevékenységet a bibliai korban sem becsülték túlzott mértékben. Ez a vérfolyásos asszonyról szóló jelenetből is kitűnik, aki „sokat kiállt az orvosoktól” (Mk 5,26); vagy nézzük a Lk 4,23 megjegyzését: „Biztosan ezt a mondást szegezitek majd nekem: Orvos, magadat gyógyítsd!” Ez a szakasz meglehetősen ironikusan hangzik. Nyilván az orvosi ténykedés akkoriban nem vezetett látványos eredményekhez. Másfelől azonban Jézus működését sem lehet pusztán szellemi-lelki eljárásnak felfogni, hanem csak úgy, mint ami végeredményben az egész emberre irányul.

Ha egy kicsit visszalapozunk az Ószövetséghez, Jézus, Sirák fia könyvének 38. fejezete az orvost különösen pozitív színben tünteti fel, még ha bizonyos mértékig ellentmondásosan is szemléli. Itt arról van szó, hogy a beteg embernek Istenhez kell imádkoznia gyógyulásért, de az orvost is hívatnia kell, hiszen „az orvos Isten teremtménye”. Pontosan ezt mondja: „Fiam, ne késlekedj, hogyha megbetegszel, imádkozz az Úrhoz, és meggyógyít téged. (...) De hívd az orvost is, az Úr alkotta őt is, ő se hiányozzék, mert rá is szükség van. Van, amikor az ő kezében van az egészség, mert hiszen ő is könyörög az Úrhoz, hogy munkája nyomán javulás álljon be, s adjon gyógyulást az élet javára.” [...]

Az evangélisták újra meg újra beszámolnak arról, hogy az emberek betegeket és ördögtől megszállottakat visznek Jézushoz, ő pedig valamennyit meggyógyítja. [...] A gyógyításról szóló beszámolókban rendszerint azt találjuk, hogy Jézus beszédbe elegyedik a beteggel. Vagyis nem távolból történő kezelést ad, mintha csak receptet írna fel, hanem a gyógyítás személyes találkozás keretében zajlik. Természetesen kivételek is vannak, mint például amikor a római százados szolgáját gyógyítja meg. Itt azonban a távolságnak egészen különös oka van, mégpedig az, hogy a százados nem tartotta magát méltónak arra, hogy Jézust a házában fogadja. Valójában azonban itt sem pusztán testi-materiális változtatásról van szó, hanem olyan tettről, amely hitbéli viszony keretébe illeszkedik. [...]

Ha meggondoljuk, hogy Jézus elsősorban nem az orvoslás vagy a pszichiátria szakemberének tartotta magát, hanem olyasvalakinek, akit a Szentlélek ereje indít a gyógyításra, az is érthetővé válik, miért kerülnek annyira előtérbe az ördögűzések. A korabeli ember a testi bajt és az ördögtől való megszállottságot teljesen azonosnak látta. Mivel az ilyesfajta megszállottság az epilepszia tüneteit mutatja, mi is világosan láthatjuk a lélek és a test betegségének szoros kapcsolatát.

Az ördögök (démonok) sokféle gonosz hatalmasságot jelentettek, akik az élet minőségét rombolják, és az ember teljes egyéni, társadalmi kibontakozását akadályozzák. Az exorcizmus manapság sokkal szűkebb értelmű fogalom, mint a Bibliában, amelyben emögött inkább félelemről, depresszióról és különféle pszichikai zavarokról van szó. [...]

A tanítványok a gyógyítás hatalmát nem egyszerűen „hivatalukhoz” kapcsolva kapják (mintegy „papszentelés” keretében, amelyet akkor még nem ismertek), hanem Jézushoz tartozásuk és hitük erejében. [...] Ami az apostoli kort, vagyis a pünkösd utáni időket illeti, ismét arra találunk utalást a Szentírásban, hogy Jézus megadja tanítványainak a hatalmat, hogy gyógyítsanak [...] Nyilvánvaló,

hogy a közösség bizonyos tagjainak megvolt az a karizmája, amelynek segítségével Jézus és az apostolok működését folytatták. Ehhez az összefüggéshez kapcsolódik a Jakab-levél híres helye (5,14–16), amely alapot szolgáltat a mi „betegek kenete” szentségünkhöz. E hely így hangzik: „Beteg valaki közületek? Hívassa el az egyház véneit, és azok imádkozzanak fölötte, s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó ima megszabadítja a beteget, és az Úr talpra állítja. Ha pedig bűnöket követett el, bocsánatot nyer. Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” [...] Az olajjal való megkenést az Ószövetség is ismeri. Az olaj kedvelt gyógyeszköz  volt.  A Mk 6,13 is beszámol arról, hogy az apostolok Galileában végzett missziós útjukon „sok ördögöt kiűztek, és olajjal megkenve sok beteget meggyógyítottak”. A természetes gyógyeszköz itt teljesen vallási összefüggésbe kerül.

Az olajjal való megkenés Jahve vagy az Úr nevében történt. Ez nem merőben „megbízásból”, hanem valamiképpen „az Úr nevének erejében vagy annak segítségül hívásával” végbevitt tettet jelent. [...] „A hitből fakadó ima megszabadítja a beteget...” A megszabadítást tehát nem az olajnak tulajdonítják, hanem a hitnek és az imának. Ez egyértelműen kizárja a mágikus értelmezést. Az olaj a beteghez fordulás külső formájához tartozik, viszont döntő szempont, hogy ez az odafordulás az Úr nevében történik, a beteg pedig hittel bekapcsolódik ebbe az eseménybe.

Ez alapján kell a bűnök bocsánatát is értelmeznünk. A szöveg azt mondja: „Ha pedig (a beteg) bűnöket követett el, bocsánatot nyer.” Ezt pedig rögtön követi a felszólítás: „Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” Itt tehát nem valamiféle „opus operatum” elképzelésével állunk szemben, vagyis nem olyan szentségi cselekvésről van szó, amely pusztán önmagából kifolyólag hatékony.

Később éppen a betegek kenete esetében alakult ki egy roppant egyoldalú szentségfogalom, amely oda vezetett, hogy a papot inkább csak akkor hívják, amikor a beteg már nincs tudatában, mi folyik

körülötte. Pedig személyes eseményről, a beteg és a hívők imájáról van szó; bár a megkenés jelképes tettét nem szabad az imától elválasztani. E megfontolások még nagyobb súllyal esnek latba, ha utalunk az imádság hatékonyságára és erejére, amely mindig meghallgatásra talál. [...]

Le kell szögeznünk: a gyógyulás az Újszövetség felfogása szerint is elsődlegesen személyes-lelki vonatkozásban megy végbe, mint a bűnök megbocsátása és az ördögök kiűzése. A beteg a maga egész valóságában kiengesztelődik. Ennek természetesen jótékony hatása van testi valójára is. [...]

(Hans Rotter: Hit és gyógyulás. Embertárs, 2004/1, 4­–14. oldal.)