Az alappillérek közé tartozik tehát a lakókörnyezet (fény, zajok), az egészséges és változatos étkezés, a mozgás és nyugalom, munka és pihenés megfelelő aránya, a megfelelő mennyiségű és minőségű alvás, és a lélek érzelemvilágára való odafigyelés, annak tisztelete. Az egyszerűségben ezek könnyebben megvalósulnak, az élet összetettségével együtt járhat, hogy a mérték valahol elveszik, ami fenyegetheti jóllétünket, egészségünket.

„Kétségtelenül egyik legnagyobb veszélyforrás napjainkban a mértéktelenség. Korunk legalattomosabb kísértése a ’tökéletesség életet elpusztító kívánása’, a ’halált hozó tökéletesség’. Így jellemzi a mai kort Romano Guardini. A mértéktelenség nemcsak a teremtést fenyegető energiapocsékolásban, a számtalan betegséget okozó fogyasztási tébolyban, a tartós stresszel járó munkamániában jelentkezik, hanem a perfekcióra, abszolút biztonságra, tökéletes ellátásra, az egészség abszolút garanciájára, az élet sikeres megvalósítására való törekvésben is.”[1]

A mértéktelenség által túlhajtja magát az ember. Elveszíti a korlátai – és az egészséges önkorlátozás – iránti érzéket. Nincs helyes mértéke az önértékelés szempontjából sem. Így keletkezik a szuperember mítosza, aki mindig fitt, mindig kihoz magából valamit, mindig működik, és felveszi a versenyt a szakma kihívásaival. Ez az elpusztíthatatlan, erős férfi mítosza, akinek nincsenek gyenge pontjai – vagy legalábbis nem mutatja őket; a flegma típusé, akiről minden lepereg, akit semmi nem ráz meg. Hogy ezáltal elveszíti elevenségét is, hogy az ilyen emberrel nem tudunk találkozni, hogy az ilyet szeretni sem lehet, azt senki sem veszi figyelembe. A működőképességet pedig gyakran a személyes árnyoldalak elfojtása, a gyengeségek letagadása árán vásároljuk meg.”[2]

„A helyes mérték mindenekelőtt munkánkat, evésünket, ivásunkat és alvásunkat érinti, de vonatkozik a lelki életünkre is. … A formátlanság beteggé tesz. Aki külső rend nélkül hányódik, az belsőleg is rendetlenné válik. Aki nem ismer rítusokat, hanem egyszerűen elengedi magát, ahogy épp kedve tartja, az belsőleg szétfolyik. Nincsenek kapcsok, amelyek összetartanák, nincs forma, amelyben növekedhetne.”[3]

„Az egészséges tradícióról való leválás az értelem kríziséhez vezet. Viktor Frankl szerint korunk betegsége a noogén neurózis. „A tipikus mai beteg… alapvető értelmetlenségi érzéstől szenved”, annak érzésétől, hogy létének nincs értelme. … Az élet értelmének kríziséből szállnak fel a szomorúság, az ingerlékenység, a mélabú gőzei. Ha igaz az, hogy az öröm lendületet ad, az is igaz, hogy a nyomott hangulat az élet legnagyobb vérszívója. Napjainkban egyre erősödik a depresszióra való hajlam. A mai ember hangulatát depresszívnek, rezignáltnak, üresnek lehetne nevezni. … A bánat könnyekben tör ki, ezek megtisztítanak és megszabadítanak, s valami új kezd növekedni bennem. A szomorúság ezzel szemben – ahogy a szerzetesek mondják – száraz és terméketlen, az ember csak siránkozva kering önmaga körül. A megélt bánat az öröm és elevenség új dimenziójába vezet. Átélésével együtt jár, hogy a többi emberhez fűződő kapcsolatunk is megváltozik, s hogy megmutatjuk nekik magunkat. A kapcsolat ilyenkor terapikus hatású. Ha viszont magamra maradok a bánatommal, gyakran megrekedek benne.”[4]

Mindennek megvan tehát az ideje, nem csak az alvásnak, pihenésnek, munkának és mozgásnak, hanem annak is, amikor egy kicsit az érzéseimmel lehetek. Megengedhetem, hogy ezek feltörjenek bennem, vagy épp elmondhatom valakinek, ha erre vágyom. Sokszor nehéz erre időt találni, hiszen csak annyit érzünk, hogy most muszáj kitartani, muszáj tenni a kötelességeket, muszáj ellátni azt, aki a gondozásunkra szorul. De egy idő után felgyűlnek ezek a ki nem mondott érzések, egyre nehezebben mennek a napok, és végső soron talán kevesebb jut belőlünk annak a szeretett hozzátartozónak, akiért mindent teszünk, mint ha megengedtük volna a megállást, magunkba nézést, hogy felszínre jöhessen, és legalább néha „kiürülhessen” belőlünk mindaz, ami a szívünket nyomja. A mértékletesség tehát még az érzelmi életben is segíti az egészség megőrzését, és mindkét véglet veszélyeket rejt magában: az is, ha mindig a gondok körül keringünk, és az is, ha nem engedjük meg magunknak, hogy megéljük, ami épp bennünk van, ami terhel, ami fáj, hanem helyette is tevékenykedünk, talán épp menekülésképp…

Az idősgondozás olyan kiemelten érzelmileg megterhelő feladat, melyben különösen is fontos a saját egészségünk megőrzésére figyelni, hiszen nagy arányban tolódik el egészségtelen irányban a szeretteiket otthon ápolók testi- lelki állapota. Hosszabb távon – ha esetleg hosszabb távra kell vállalni ezt a szolgálatot – csak úgy lehetséges az egyensúly megőrzése, ha ezek az alapelvek nagyon nem sérülnek, sem a fizikai szinten (pl. alvás, mozgás stb), sem az érzelmek megélése, elfogadása terén. Kell magunkat is szeretni ahhoz, hogy mások felé szeretet adhassunk. Ehhez kívánt segítséget, szempontokat nyújtani ez az írás is Anselm Grün és Meinrad Dufner gondolatait alapul véve.

Jáki Zsuzsanna