- Mondjál magadról pár szót az olvasóinknak, bemutatkozásképp mi az, amit szívesen elmondanál magadról?

- Piroska vagyok, és már a születésem is egy nagy csoda volt, hogy koraszülöttként életben maradtam és egészséges ember lett belőlem. Aztán a pályaválasztás során úgy alakult, hogy az egészségügyben dolgoztam, ahol nagyon sok szépet és jót tudtam adni a betegeimnek-

- Ápolónő voltál, ugye?

- Kezdetben igen, aztán asszisztensként kezdtem dolgozni. Sok időt töltöttem körzeti nővérként, háziorvos mellett, ahol nagyon sok beteggel volt személyes, állandó kapcsolatom. Ezekben a személyes, hosszú távú kapcsolatokban sok odafigyelést és szeretetet tudtam adni a betegeknek sokat segítettem nekik a gyógyulásukban, az állapotuk elviselésében. Igyekeztem a lehető legtöbbet adni, hogy erőt, lendületet adjak a betegeknek. Nagyon sokszor mosolyogva mentek ki a rendelőből.

- Eljött aztán az a pillanat, amikor te lettél beteg.

- Igen, egy szűrés kapcsán fény derült egy alattomos betegségre.

- Hány éves voltál,amikor kiderült ez a betegség?

- 32 éves korom környékén történt ez, amikor kiderült. A betegség tünetmentes volt, de kezelés nélkül ,hosszú idő alatt jelentős,visszafordíthatatlan szövődményei lehettek volna. Állapotom sokáig nem igényelt kezelést, de egyszer egy csúnya eredmény után kezelőorvosom segítségével bekerülhettem egy új kezelési programba, melybe nagyon szigorú feltételekkel lehetett bekerülni. Ez a kezelési program, 1 éven keresztül tartott, nagyon szigorú keretek között. Maga a kezelés nagyon sok mellékhatással, szenvedéssel járt, és nagyon megrontotta a mindennapi életminőséget. A legmeghatározóbb mellékhatás a nagyfokú gyengeség, fáradékonyság, hányinger, szagoktól való undorodás, étvágytalanság, alvászavar, szaglászavar volt, sőt enyhe hangulatzavarral is küzdöttem a kezelés alatt. Nagyon kiszolgáltatottá váltam, ezt volt talán a legnehezebb elviselni. Körülbelül másfél évig tartottak ezek a mellékhatások, amik lassan elmúltak.

- Említetted, hogy ez idő alatt dolgozni sem tudtál, sőt a lakásból kimenni sem.

- Igen, főként az elején a szobából kimenni, sőt az ágyból felkelni sem tudtam. Fokozatosan egyre többet tudtam mozogni. A lakásban vagy a kertben tudtam egy kicsit sétálni, vagy a ház elé ki tudtam menni. Ezt én próbáltam erőltetni, nagyon nehéz volt, de mindig egy kicsit hozzátettem, hogy mozogjak, hogy levegőn legyek, hogy az erőmet egy kicsit visszakapjam, hogy amit tudok hozzátenni az egészségemhez azt mind hozzátegyem, erővel, akarattal, elszánással. Nagyon hittem a kezelésben és nagyon örültem, hogy erre lehetőségem van, hogy a kezelőorvosom is mindent elkövetett a gyógyulásom érdekében, hogy ebbe a programba bekerüljek. A kezelés alatt is nagyon sok támogatást, erősítést kaptam az orvostól, az asszisztensnőtől. Amikor nagyon nagyon nehéz volt, akkor tovább segítettek, biztattak, hogy minden jó lesz.

- Említetted is, hogy ez volt az egyik, ami téged leginkább erősített, a nagyon jó orvos –beteg, orvos – nővér kapcsolat.

- Igen, rengeteget adott ez a szívből jövő bíztatás, ami éreztem, hogy személyesen nekem szól. Minden beteggel külön-külön kialakult egy ilyen személyes kapcsolat, odafigyelés, ez sokat jelentett nekünk akkor.  Így sokkal könnyebb volt a mellékhatásokat viselni, és sokkal többet megtettem a sikerért, a gyógyulásért.

- Azt is mesélted, hogy egy hatalmas küzdeni akarás volt a másik, ami téged előre vitt.

- Igen, ez nagyon sokat számított, hogy az ember ennyire akarja, ennyire tesz érte, és az a hit, hogy mindez sikerül majd, ez is kellett ahhoz, hogy meggyógyuljak. Ennek hiányában nem biztos, hogy ilyen szép eredmények születtek volna.  Az is nagyon sokat számított, hogy a szüleim, a barátaim, a közösség mindig mellettem voltak, és minden támogatást megadtak: lelki támaszt, fizikai segítséget. Az, hogy mindvégig mellettem álltak, sok erőt adott. Eljöttek, meglátogattak, telefonon kerestek, végig éreztem a támogatásukat. Fontos volt megélni, hogy velem vannak, hordoznak, szinte éreztem ennek a megtartó erejét.

- Végül meggyógyultál.

- Igen, és egy teljesen új, szabad életet kaptam.

- Ez a szabad élet azt is jelentette, hogy mertél újra nyitottabbá válni?

- Igen, ez így volt. Egy annyira felszabadító érzés volt, hogy amikor meggyógyultam, rövidesen találkoztam a férjemmel, azóta már családunk van, egy kisfiunk. Egészen másként állok a világhoz, az emberekhez, megszűnt az a szorongás, az a félelem, ami bennem volt e betegség által.

- A nagy küzdelem végül meghozta a gyümölcsét, felálltál. Korábban meséltél róla, hogy ebben a küzdeni tudásban is volt előtted egy fontos példakép. Megosztanád ezt is az olvasóinkkal?

- Ezt a kitartást, és élni akarást én a nagymamámtól láttam és tapasztaltam, akinek szintén súlyos betegsége volt. A gyógyulásra kevés esélyt adtak, hogy ő ebből meggyógyul.

- Mi volt a betegsége?

- A nagymamámnak egy agydaganata volt, ami nagyon nagyra nőtt, nagyon rossz helyen volt,emiatt lebénult, magatehetetlenné vált, rengeteg funkciója elveszett és sérült. Egy agyműtéten esett át, és utána teljes rehabilitációra szorult, mindent újra tanult az életben, beszélni, enni, mozogni...

- Hány éves volt ekkor?

- 65 körül lehetett, már nem volt fiatal.  Évek alatt ugyan, de annyira felépült, hogy az 5 unokának kalácsot dagasztott, ami nem kis munka, komoly fizikai erőt igényel. Kezdetben a szüretkor lehet, hogy még csak egy széken ült, és úgy vágta a szőlőt, de aztán eljutott fokozatosan a legnehezebb munkákig, kapált a kertben: egyik kezében a bot, másikban a kiskapa. Nála tapasztaltam ezt a hatalmas nagy élni akarást, hogy mindent megtett érte, hogy lábra álljon, visszataláljon az életbe, minél többet tudjon tenni magáért és a családjáért.

- Említetted, hogy a hit is nagyon fontos lett az ő számára is, később pedig számodra is: tudnál erről is mesélni, hogy ez hogyan segített benneteket?

- Mi alapvetően egy nem hívő család voltunk, nagymamám sem volt vallásos. A műtétje alatt biztosan történt valami, mert a nagymamám nagyon megváltozott ezt követően. Egy nagyon csendes, nagyon magába forduló emberré vált, - aki sokszor csak maga elé nézett, elmerengett, nem lehetett tudni, hogy mi zajlik benne -  egy még sokkal szeretetteljesebb emberré vált. Mellette meg lehetett tapasztalni a csendben egyfajta szavakkal ki sem fejezhető érzést, amikor valószínűleg értem imádkozott, amikor próbált akár szavak nélkül is átadni valamit. Valószínűleg a műtét kapcsán ő találkozhatott személyesen a Jóistennel, és ez a kapcsolat megmaradt. Időnként kérte, hogy vigyük el misére: akkor én ebből még semmit nem értettem. De most már tudom, hogy az az érzés, amit akkor ott éreztem, az az Isten jelenléte volt. Hiszem és tudom, hogy ő akkor akkora kincset talált, amit szeretett volna tovább adni, és én tudom, hogy ő énértem imádkozott, és imádkozik a mai napig is. Közben én is hívővé lettem, pedig ő nem beszélt a Jóistenről egy szóval sem, de nagyon lehetett tapasztalni, érezni, látni az ő gyógyulásában, ahogy a Jóisten őt talpra állította, és visszahozta az életbe a semmiből, teljes bénultságból. Őt visszahozta, és példának állította elénk, hogy igen ő itt van és mennyire szeret minket, a családunkkal van. Akkor erről fogalmam sem volt, csak felnőttként döbbentem rá, hogy akkor ott milyen nagy dolgok történhettek, és hogy a Jóisten ugyanígy itt van velem is. A betegségben is végig mellettem maradt, végig éreztem a támogatását abban, ahogy ez az egész kiderült annak ellenére, hogy tünetmentes voltam, és hogy végül bekerülhettem ebbe a kezelésbe. Ez egy kettős vak kísérlet volt, placebóval és hatóanyaggal, ahol én végül is a hagyományos kezelést kapó csoportba kerültem, de ezt nem tudtam, csak utólag. Ennek ellenére az eredményeim nagyon gyorsan javultak. Azóta az életem egészen másképp alakult, teljesen felszabadultam, és a Jóisten végigkísért engem nem csak a szenvedésekben, hanem közben is hozzásegített ahhoz, hogy megélhessek a betegség alatt, hiszen táppénzen lehettem. Közben megszűnt a munkahelyem, mást vettek fel a helyemre. Mégis, mihelyst lejárt a táppénzem, rögtön találtam új munkát, folyamatos munkaviszonyom volt, egy nap sem maradt ki. Hozzásegített egy új munkahelyhez a Jóisten, ahova frissen, megerősödve visszamehettem dolgozni. Amin átmentem, azt a betegeknek később hitelesen vissza tudtam adni. Sokkal inkább tudtam őket hitelesen biztatni, ez átsugárzott rajtam, még szavak nélkül is. Ez erőt adott azoknak, akik nagyon sokat szenvedtek, akiknek nagyon nehéz volt. Sőt még a Jóisten segítségéről és szeretetéről is beszéltem a betegeknek hogy ő mennyire fontos, és mennyire szereti őket.

- Milyen különös, ahogy veled beszélgetek, én is ezt érzem, ezt a hatalmas békességet, ami belőled sugárzik, ezt a nagy nagy szeretetet, és egy különleges jelenlétet. Olyan jó lenne, ha minden olvasónk is megérezhetné ezt. Most ezt én érzem, és csak elmondani tudom, hogy ezt élem meg, amikor veled beszélgetek. Nagyon hálás vagyok ezért a történetért, amit megosztottál magadról. Volna még valami, amit szeretnél elmondani az olvasóinknak?

- Mindenkit arra bíztatok, hogy legyen nyitott a lehetőségek felé, hogy akarjon, nagyon akarjon meggyógyulni. Fogadja el azt a segítséget, amit próbál nyújtani a környezete, a családja, a barátai, az orvosok, a nővérek, akik hiszem, hogy jó szándékkal vannak, és mindent megtesznek a betegekért. Fogadják el azt a segítséget is, amit a Jóisten ad, amit Ő hozzátesz, ez a legnagyobb segítség. Ha ezt megtapasztalják az egész életükre hatással lesz, mert ezt a békét, ezt a nyugalmat, ezt az örömet kapják, ami megmarad belül, akkor is, ha az élet nehéz és meg is próbálja az embert.  Ezt az érzést, ezt az örömöt, ezt a békét senki nem veheti el, ez ott van, és mindig megmarad.

- Köszönöm szépen a beszélgetést, és kívánom, hogy minél többeknek tovább tud adni ezt a békét, és élni akarást, amiről nekem meséltél!

Jáki Zsuzsanna