„Isten megteremtette az embert, saját képmására, az Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket.” (Ter 1,27) Ha ennek az igének a szem előtt tartásával gondolunk az egészségmegőrzésre, feltehetünk olyan kérdéseket, amelyek önvizsgálatra vagy legalábbis töprengésre késztetnek mindenkit, aki nem vigyáz az egészségére. Sőt, többről van szó: új megvilágításba kerül a dohányzás, a mozgáshiány miatti elhízás, káros dolgok fogyasztása. Hogyan nézzünk valóságos és belső tükörbe lelkiismeret-furdalás nélkül, amikor Isten képmását – magunkat – elcsúfítottuk olyan életvitellel, amely egyértelműen káros?

És ha Isten a szeretet, az elcsúfításnál még kényesebb kérdés, hogy háttérbe szorulhat-e a szeretet a másodperc vélt élvezetéért.

Ahogy Isten és a szeretet szétválaszthatatlanul egy, úgy szétválaszthatatlan és összetartozó a testi és a lelki egészség. „…legeltessétek Isten rátok bízott nyáját. Viseljétek gondját, ne kényszerűségből, hanem szabad akaratból Isten szerint; ne rút nyerészkedésből, hanem buzgóságból…” (1Pt 5,2) – szól az útmutatás. Egy kis képzavarral élve fordíthatjuk ezt úgy is, hogy önmagunk „legeltetésétől”, javakkal való ellátásától tartsuk távol mindazt, ami elcsúfítja Isten képmását.

Ugyanakkor a „képmással” való túlzott foglalkozás, az aránytévesztés is rosszra vezet. A test öncélú „építése”, a bodybuilding inkább leépítés, mint fejlesztés. Groteszk példáját láttam a napokban annak, ahogy a body builder (testépítő) miként viselkedik felebarátaival lehangoló módon. Ami történt: az edzőterem előtt egy izomkolosszus beül az óriási amerikai terepjárójába. (Az autón hatalmas matrica: egy hihetetlenül muszklis, csillogó testű nő súlyt emel.) Az izomkolosszus gázt ad, és az útkereszteződésben befurakszik a zöld lámpára éppen induló autóbusz elé. A busz vezetője fékez, dudál. Az izomkolosszus megáll a busz előtt, kihajol az ablakán, és üvöltve kioktatja a buszvezetőt, miközben figyeli, mikor vált a lámpa pirosra. Eljön az utolsó előtti pillanat, már sárga a jelzés, a terepjáró átszáguld a kereszteződésen, a busz „beragad”. Nem a buszvezető a vesztes, hanem a harminc-negyven utas, aki valahova szeretne eljutni időben. Úgy látszik, a testépítés – ha túlzásba viszik – együtt járhat a szociális érzék és a lélek leépülésével.

Édesanyám már nyolcvan fölött volt, a lakásából nem járt ki. Hetente legalább négyszer nála töltöttem a délutánt. Beszélgettünk. Eközben sokszor rám tört a lelkiismeret-furdalás, mert arra gondoltam, a feleségemtől és a hat gyerekemtől veszem el az időt. Ugyanakkor, ha nem mentem el hozzá, bántott a magányossága. És sokszor a magammal törődést is feláldoztam, például a testmozgást, az egészségmegőrzés egyik alapját. Történt egyszer, hogy megvilágosodásszerű ötletem támadt. Mivel édesanyámnak egyetlen dolog fontos, az, hogy beszélgessen a fiával, nekem meg „krónikus mozgáshiányom” van, a legjobb, ha az együttlét alatt kerékpározom. Szobabiciklin. Így is lett. Ő nagy szemekkel figyelte, amint egy nap beállítottam a szerkezettel, majd felpattantam rá, és fél órán át tekertem. Közben pedig beszélgettünk. A gyanakvása, hogy az „edzés” esetleg elválaszt egymástól, hamar elmúlt. A beszélgetés témái közé bekerült a mozgás fontossága az egészségmegőrzésben. És egy nap, amikor jobb hangulatban volt, arra figyeltem föl, hogy miközben tekerem a pedált, édesanyám a fotelban ülve elkezd tornázni. Nagyon egyszerű gyakorlatokat csinált, például karkörzést. Így gyakorlatozott azután rendszeresen, miközben én bicikliztem. Csodálkoztam kitartásán, mert a mozgás semmilyen formáját nem szerette. Ráadásul nyögött is néha, mert a magára kényszerített mozdulat fájdalommal is járt. Néhány hét után meglepődve tapasztalta, hogy a konyhaszekrény magasabb polcát gond nélkül eléri. Tornáját – egészségmegőrzését – tarthatom bodybuildingnek is, hiszen szépen épült tőle. Ha pedig teljesítményét összehasonlítom a buszvezetőt leckéztető izompacsirtáéval, szerintem az édesanyám győz. Ha a muszklik számában nem is, de szeretetben mindenképp. És az összehasonlításban ő, a nehezen mozgó öreg néni inkább „képmás”, mint az erőtől duzzadó, önmagát mindenhatónak tartó „sportember”.

Moldoványi Tibor