Nem tudom, létezik-e az, amit a köznyelv úgy mond, hogy „a sors igazságtalansága”. Úgy gondolom, minden igazságtalanság mögött ember vagy emberek vannak. Jók és rosszak, bűnösök és ártatlanok, elkövetők és áldozatok. Így tekintve igazságot sem a sors szolgáltathat, hanem kizárólag emberek. És amikor az áldozatul esett ember igazsága – ha roppant szenvedéssel is jár – összetöri a hamisságot és irgalommal írja felül a bűnt, akkor a szenvedés katarzissá alakul. Ilyen katartikus hatású a nemzetközi fesztiválon is legjobbnak ítélt horvát–osztrák–német–boszniai film, a Szerelmem, Szarajevó (eredeti címe: Grbavica).

Mélyen felkavaró a gyermekét egyedül nevelő anya és kamasz lánya élete, tragédiájuk eredete, amelyre fokozatosan derül fény. Döbbenten figyeljük, ahogy a lány megtudja, apja nem a délszláv háborúban elesett háborús hős. A lány pisztolyt fog anyjára, hogy így kényszerítse ki belőle az elhallgatott múltat. Csakhogy az anya nem a pisztoly fenyegetésére tesz vallomást, hanem mert rádöbben, romokban van kapcsolatuk, amelyet megmérgez az elhallgatás és a hazugság. A sok igazságtalanság után, az erőszak kísérte vajúdásból megszületik az igazság, megszületik kettejük új kapcsolata, és megszületik egymás iránti kölcsönös irgalmuk.

Jasmila Žbanić rendező alkotása méltán nyerte el a 2006-os berlini filmfesztivál fődíját, majd aratott sikert harminc országban.

Moldoványi Tibor