Henri Nouwen holland katolikus pap egy barátjánál látta meg Rembrandt festményének poszterra nyomott részletét: „Egy embert láttam rajta, nagy vörös köpönyegben, amint gyengéden megérinti az előtte térdeplő, rongyos fiú vállát.” „A kezek (…) voltak azok, amelyek ott érintettek meg, ahová még semmi sem hatol azelőtt.” Nouwent annyira megigézte a kép, hogy eredetiben akarta látni. Három év múlva jutott el a szentpétervári Ermitázsba, ahol nyomban a képhez sietett, órákon át megbűvölve nézte, mígnem a teremőr figyelmeztette, hogy záróra van. Később teljes könyvet szentelt a műnek, A tékozló fiú hazatérése címmel.

A tékozló fiú története Lukács evangéliumának egyik központi parabolája. Jézus példabeszéde az örökségét eltékozló fiú hazatéréséről szól, arról, ahogyan öreg atyja visszafogadja őt, mindezt azonban a minden törvényt betartó idősebb fiú irigykedve és rossz szemmel nézi. A szimbolikus történet kifogyhatatlan elmélkedni valót ad igazságosság és nagylelkűség, igazság és irgalom kapcsolatáról. Valójában mindkét fiú rossz úton jár. A fiatalabb a pillanatnyi örömöknek él, a felelőtlen kicsapongást választja, az idősebb a szabályok maradéktalan betartását, de csak azért, hogy ezzel irányíthassa apját, tarthasson igényt az ellenszolgáltatásra. Egyik fiú sem az apát, csak annak vagyonát akarja. A fiatalabb fiú azonban nyíltan lázad, majd felismeri és elismeri vétkességét, ezért lehetséges a hazatérése. Az idősebb csendben mérgeződik, vak a saját bűnére: az önigazultságra. Egyhelyben áll, nem tud túllépni a moralizáló emberi okoskodáson, ahol belső bizonytalanságában megvetette a lábát. Amikor a fiatalabb hazatér, nem az ő bűnbánata váltja ki az apa szeretetét: hiszen mielőtt bármit is szólhatna, apja már a nyakába borul.

Rembrandt festménye ezt a pillanatot örökíti meg. „Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta.”

A festmény bal szélén látjuk az idős, hajlott hátú apát, akinek fizikai vaksága mögött mély belső látása van. Nouwen ezt úgy fogalmazza meg, hogy az apa nem testi szemeivel, hanem szíve belső látásával ismeri fel fiát. Tengernyi könnyet elsírt a fiáért, de nem korlátozta szabadságát. A kezei is látók. A jobb keze a gyengéd, simogató anyai kéz, a bal a határozott, megtartó, erős, az áldást kapó fiú életének új irányt adó férfikéz. Az apa és a fiú kívülről mozdulatlanok az ölelésben, érezni azonban belső megindultságukat. A festményen minden fény rájuk összpontosul. Az idősebb fiú egyedül áll a jobb szélen, örömtelenül, mintegy elveszetten. Rembrandt az alakját sötétben hagyta, csak a keserű arcvonásokat emelte ki hideg fénnyel. Képtelen közelebb lépni apjához és öccséhez, hiszen belül távolodott el tőlük.

A példabeszéd úgy fejeződik be, hogy az idősebb fiú szemrehányást tesz apjának. Az atya mindkét fiát szereti és lakomára hívja, de az idősebbet az irigység, a harag visszatartja. Mivel el sem indult, hazatérni sem tud.

Nouwen arra hív könyvében, vizsgáljuk meg, miként él mindnyájunkban a tékozló fiú, az irigy báty és az irgalmas atya. Az igazságosságot és irgalmasságot legelőször is önmagunkban kell kibékíteni.

A tékozló fiú.

Majd így folytatta: „Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát. Amikor már mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára a sertéseket őrizni. Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg éhen halok itt. Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be. Csakugyan útra kelt és visszatért apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta.

Erre a fiú megszólalt: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz. Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült. Erre vigadozni kezdtek. Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és apád levágta a hizlalt borjút, hogy egészségben előkerült – felelte. Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött és kérlelte. De ő szemére vetette apjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. Most meg, hogy ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál le neki. – Az mondta neki: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.” (Lukács 15, 1–32)