„Nem az igazság az élet alapja, hanem – az irgalom” – vallja Dosztojevszkij. A klasszikus orosz író gondolata nyomán felvetődhet, mérhető-e az irgalom? Vajon nagy bűnt nagy irgalomnak kell-e követnie, kis bűn után elegendő-e a kis irgalom? Esetleg az irgalom oszthatatlan? Van vagy nincs? Túllépve az igazság és irgalom arányainak elméleti kérdésén lényegesebb az a fölvetés, erőt meríthetünk-e az irgalomból?

A Bűn és bűnhődésben Dosztojevszkij epizódszerepet osztott Marmeladovra, a címzetes tanácsosra, aki alkoholista. Marmeladov függőségében tönkretette családját, legnagyobb áldozata a lánya, Szonya. Neki adatik meg, hogy szembesítse az olvasót Dosztojevszkij említett felvetésével: „Nem az igazság az élet alapja, hanem – az irgalom”. Idézzük meg Szonya tragédiáját a műből kiemelt részletekkel. Szonyáét, aki – mert apja elitta mindenüket és a kistestvérek sírnak az éhségtől –, utcán árulja magát. Idézzük meg Szonyecska irgalmát.

Raszkolnyikov – a Bűn és bűnhődés főhőse – egy csapszékbe betérve ismeri meg Marmeladovot, akiről „könnyen hihető, hogy napok óta nem vetkezett le, és nem mosakodott. Kivált a keze volt nagyon mocskos, zsíros, vörös, s a körme fekete.”

Feleségéről – Katyerina Ivanovnáról – Marmeladov mesél Raszkolnyikovnak: „Tudja-e, uram, hogy még a harisnyáját is elittam? Nem a cipőjét, az még valahogy beillett volna a dolgok rendjébe, de a harisnyáját! Meg a kecskeszőr kendőjét is elittam, a régit, amit ajándékba kapott, nem is tőlem. És egy hideg kuckóban lakunk, meg is fázott a télen, köhögni kezdett, még vért is köp. Három kicsi gyerekünk van, Katyerina Ivanovna reggeltől estig dolgozik, súrol, mos meg gyerekeket mosdat, mert megszokta a tisztaságot kicsi korától fogva, és gyenge a melle, tüdőbajra hajlamos, és én ezt mind átérzem. Vagy azt hiszi talán, hogy nem érzek vele? Mennél többet iszom, annál erősebben érzem, azért is iszom, mert ezt az érzést, a szenvedést keresem. Nem vigadni akarok én, csak ezt a fájdalmat érezni... Iszom, mert nagyon akarok szenvedni […] Özvegyasszony volt már, amikor elvettem három gyerekkel... kicsi, kisebb, legkisebb. Első férje egy gyalogostiszt volt, szerelemből ment hozzá, megszökött vele a szülői házból. Kimondhatatlanul szerette a férjét, de az rákapott a kártyára, bíróság elé került, és aztán meg is halt. A vége felé már verte a feleségét, és ámbár Katyerina Ivanovna ezt nem bocsátotta meg, amit hiteles okmányokkal bizonyíthatok, mind a mai napig könnyezve emlegeti, vele példálózik előttem, és én ennek örülök, uram, örülök, hadd higgye, hogy valaha boldog volt, még ha ez csak képzelődés is... És magára maradt három kicsi gyermekével azon a távoli, vad vidéken, ahol én akkor szolgáltam. Olyan kétségbeejtő nyomorúságban volt, hogy noha sok viszontagságot láttam már életemben, leírni se tudom. Egész rokonsága megtagadta. No meg büszke is volt, túlontúl büszke. És akkor én, aki ugyancsak özvegy voltam már akkor – egy tizennégy éves leánykám maradt az első feleségem után –, akkor én, édes uram, megkértem a kezét, mivel nem nézhettem a szenvedését. Abból ítélheti meg, milyen mértékű volt a nyomorúsága, hogy művelt, jó nevelésű, előkelő származású hölgy létére hajlandó volt hozzám jönni! Mert hozzám jött. Igen, sírva, zokogva, kezét tördelve – de jött. Mivelhogy nem volt hová mennie. Megérti, mit jelent ez? Megérti, mit jelent az, ha nincs már hová mennünk? Nem! Ön ezt még nem értheti... Én egy álló évig becsülettel, hűségesen teljesítettem kötelességemet, ehhez nem is nyúltam – és megérintette a félpintest –, mivelhogy érző szívű ember vagyok. Ámde ez mind kevés volt. És ráadásul még az állásomat is elvesztettem, ugyancsak nem a magam hibájából, hanem létszámcsökkentés következtében. És akkor már hozzányúltam! […] Otthon meg éhesek a gyerekek. És Katyerina Ivanovna kezét tördelve járkál a szobában, orcáin kiüt a két piros folt, mint ennél a betegségnél mindig. »Itt élősködöl – azt mondja neki –, velünk eszel, iszol, melegszel« – pedig hát mit egyék, igyék, mikor a kicsik se láttak egy falat kenyeret se három napja. Én meg ott fekszem... mit tagadjam, kérem, részegen feküdtem akkor ott. Egyszer csak hallom, hogy Szonya azt kérdi (sose felesel, és olyan szelíd hangocskája van... a haja is halványszőke, az arca sovány és mindig sápadt!), azt kérdi tőle: »Hát akkor? Talán mégis elszánjam magam arra, Katyerina Ivanovna?« Mert Darja Francovna, egy rosszféle nőszemély, akit jól ismernek a rendőrségen is, már háromszor puhatolózott a háziasszonyunk útján. »Hát aztán? – feleli gúnyosan Katyerina Ivanovna. – Mit őrzöd annyira? De nagy kincs!« Ne ítélje el, kedves uram, ne ítélje el. Nem józan fejjel mondta ő ezt, csak a nagy felindulás meg a betegség, a kenyérért síró kicsik... és inkább csak bántani akart a szóval, nem igazán gondolta... Ilyen a természete, hiába. Ha egy gyerek elsírja magát, még ha éhségtől sír is, megveri. Egyszer csak látom, úgy hat óra lehetett, Szonyecska felkel, veszi a sálját meg a csuklyás köpenykéjét, és elmegy hazulról. Kilenc órakor már otthon volt megint. Ahogy bejön, egyenesen Katyerina Ivanovnához megy, letesz elébe harminc ezüstrubelt. Egy árva szót se szólt, rá se nézett, csak fogta a nagy zöld kasmírkendőnket (van egy kasmírkendőnk, azt közösen használják), betakarta a fejét, arcát, és végigdőlt az ágyon, a falnak fordulva, csak a kis válla, teste rángatózott... Én csak feküdtem ott részegen, úgy, mint addig. Akkor látom, fiatalember, látom, hogy Katyerina Ivanovna feláll, és odamegy, ő se szól egy szót se, csak odamegy Szonyecska ágyához, egész este ott térdelt, a lábát csókolgatta, nem akart felállni... Úgy is aludtak el aztán, egymást átölelve... igen... ők ketten... együtt... én meg... részegen feküdtem, uram. – Elhallgatott, mintha elmetszették volna a szavát. Aztán hirtelen teletöltötte poharát, felhajtotta, és krákogott. – És azóta, igen tisztelt uram –  folytatta rövid szünet után –, a lányom, Szofja Szemjonovna, sárgacédulás […] – Öklével a homlokára csapott, fogát összeszorította, és szemét lehunyva, keményen az asztalra könyökölt. De már egy perc múlva megváltozott az arca, valamilyen erőltetett huncutsággal, kihívó arcátlansággal nézett Raszkolnyikovra, és elnevette magát: – Ma Szonyánál voltam. Pénzt kértem tőle egy kis itókára... hehehe... – Tán csak nem adott? – kérdezte egy új vendég, és jót röhögött. – Ezt a fél pintet az ő pénzén vettem – mondta Marmeladov, csak Raszkolnyikovhoz intézve a szót. – Harminc kopejkát kotort elő a zsebéből, az volt minden pénze, láttam. Egy szót se szólt, csak némán rám nézett... Ezen a földön nem... csak odafönn tudnak így szánni, siratni egy embert... szemrehányás nélkül... szemrehányás nélkül... Ez jobban fáj, uram, mintha szidalmaznak... Harminc kopejkát adott, igen... pedig hát neki is kell most, igaz-e, édes uram? Hiszen vigyázni kell, hogy mindig tisztán járjon... Ez a nagy tisztaság sokba kerül ám! Meg szépítőszer is kell, anélkül nem lehet... Keményített alsószoknya, és olyan ravasz kis cipellő, amelyik megfogja a szemet, mikor átlép egy tócsán, és kivillan a bokája. Megérti ezt, uram? Megérti, mit jelent ez a tisztaság? És látja, én, a tulajdon édesapja, kiveszem a zsebéből a harminc kopejkáját, itókára! És eliszom, uram! Már el is ittam! Ki szánná meg az ilyen embert, ki?”

Marmeladov néhány nap múlva részegen esik egy kocsi elé. A szerencsétlen haldoklót hazaviszik. Eközben Szonyecska az utcán árulja magát. Egyik testvérét küldi érte az anya, Katyerina Ivanovna.

„…a haldokló feleszmélt, és nyögni kezdett. Katyerina Ivanovna odaszaladt hozzá. Akkor kinyitotta szemét, és idegenül, értetlenül nézte az ágya mellett álló Raszkolnyikovot. Nehezen, mélyen és ritkán lélegzett, szája szélén vér szivárgott, homlokán kiütött a verejték. Raszkolnyikovot nem ismerte meg, és nyugtalanul jártatta körül tekintetét. Katyerina Ivanovna szomorúan, de szigorúan nézte, szeméből folyt a könny. –  Úristen! Az egész melle be van zúzva! És mennyi vér, mennyi vér! – jajdult fel kétségbeesetten. – Le kell venni róla a ruhát! Fordulj kicsit oldalra, Szemjon Zaharovics, ha tudsz – szólt rá. Marmeladov most ráismert. – Papot! – hörögte. Katyerina Ivanovna az ablakhoz ment, homlokát a fához szorította, és keserűen felkiáltott: – Ó, hétszer átkozott élet! –  Papot! – ismételte pillanatnyi hallgatás után a beteg. – Elmentek érte! – kiáltott rá Katyerina Ivanovna. …A doktor! Hála az égnek! – szólalt meg örömmel Raszkolnyikov. A doktor, egy pedáns kis öregúr, német ember – bejött, és bizalmatlanul körülnézett. Aztán a beteghez lépett, megfogta a pulzusát, gondosan végigtapogatta a fejét, Katyerina Ivanovna segítségével kigombolta a vértől lucskos inget, és kitakarta a mellét. Az egész mellkas összevissza volt zúzva, nyomorítva, jobboldalt több borda eltört, bal felől, éppen a szív felett csúnya, nagy sárga-fekete folt éktelenkedett, a kegyetlen patkótiprás nyoma. A doktor komoran nézte […] Csoda, hogy még feleszmélt – súgta Raszkolnyikov fülébe a doktor […] Mindjárt vége. – Semmi remény? –  Semmi a világon. Utolsó perceit éli […] A gyónás igen hamar véget ért, a haldokló aligha tudta, miről van szó, beszélni se tudott, csak érthetetlen, szaggatott hangokat hallatott. Katyerina Ivanovna kézen fogta Lidocskát, leemelte a székről a kisfiút, és a sarokba ment velük, a kályha mellé, ott letérdelt, és gyerekeit is letérdepeltette maga mellett. A lányka csak reszketett, de a fiú csupasz térdecskéin állva, szép lassan felemelte a kezét, szabályosan keresztet vetett, és földig hajolt, homlokát a földhöz ütve, ami láthatólag különös öröm volt neki. Katyerina Ivanovna összeszorította a száját, és visszafojtotta könnyeit. Ő is imádkozott, de közbe-közbe megigazgatta a gyerek ingecskéjét, még be is takarta a kislány nagyon is csupasz vállát egy fejkendővel, amelyet a komódról vett le, anélkül hogy felállna vagy imáját félbeszakítaná. […] Most nagy sietve átfurakodott a lépcsőházi tömegen a kis Polenyka, akit a nénjéért szalasztottak. Lihegve és a sietségtől kifulladva lépett a szobába, letette a kendőt, megkereste szemével az anyját, és odament hozzá. »Jön már! Az utcán találtam meg!« Katyerina Ivanovna őt is letérdepeltette maga mellé. Ebben a pillanatban egy fiatal lány surrant át nesztelenül és félénken a sokaságon: váratlan megjelenése valóban különös volt itt, ebben a szobában a sok rongy, a koldusszegénység, halál és kétségbeesés közepette. Ő is rongyokba volt öltözve, eleganciája garasos utcai cifraság, amely – ennek a külön világnak ízlése és szokásai szerint – nagyon is nyíltan kimutatja szégyenletes célját. Megállt, még kinn a lépcsőházban, a küszöbnél, de nem lépett be, csak nézett, mint aki azt se tudja, hol van, nem látott, nem értett semmit, arra se gondolt, hogy személye cseppet sem oda illő: negyedkézből vásárolt, nagy virágos selyemruha van rajta, nevetséges, hosszú uszállyal, és terebélyes krinolin, amely elfoglalja az egész ajtóközt; nem gondolt a világos topánkájára meg a napernyőre, ami éjszaka igazán felesleges, csak úgy a kezébe vette, mikor eljött hazulról – se a furcsa, kerek, égőpiros tollas szalmakalapjára. A fiúsan félrecsapott kalap alól egy sovány, sápadt, riadt kis arc bukkant elő, félig nyitott száj, rémülten kimeresztett szempár. Szonya kis termetű, tizennyolc éves, vézna, de elég csinos szőke lányka volt, világoskék szeme nem mindennapi. Meredten bámulta az ágyat meg a papot, ő is lihegett a sietségtől. De aztán mégis megütötte fülét a háta mögötti pusmogás meg egy-két elejtett szó. Lesütött szemmel belépett, és most már a szobában állt, de még mindig a küszöbnél. A gyónásnak, áldozásnak vége volt. A pap odalépett az asszonyhoz […] – A halál órájában meg kellene bocsátania, asszonyom. Nem szabad így érezni, ez nagy bűn! ­– Katyerina Ivanovna a beteg körül tett-vett, inni adott neki, letörölte fejéről a vért, verejtéket, megigazgatta párnáját, és közben a pappal beszélt, de munkájától eddig nemigen ért rá feléje fordulni. Most ellenben valósággal nekiesett, rátámadt: – Eh, bátyuska! Szavak, üres szavak! Megbocsátani! Nézze meg, ma is részegen jött volna haza, ha el nem gázolják. Ez az egy inge csupa mocsok, le is rongyolódott rajta. Ő ledőlt volna az ágyra, és horkol, én meg hajnalig vízben pancsolok, kimosom az ő szennyesét meg a gyerekekét, aztán megszárítom itt az ablaknál, és mihelyt virrad, leülök foltozni... igen, ez lett volna az éjjeli pihenőm. Hát nem kár csak egy szót is vesztegetni bocsánatra? Úgyis megbocsátottam! Rettenetes, mélyről jövő köhögés vette el a szavát, zsebkendőjébe köhögött, majd odatartotta, mutatta a papnak, másik kezét sajgó mellére szorítva. A kendő csupa vér volt. A pap lehajtotta a fejét, és nem szólt semmit. Marmeladov a végét járta, szemét nem vette le Katyerina Ivanovnáról, aki most megint fölébe hajolt. Újra meg újra mondani akart valamit, de alighogy erőlködve mozdította nyelvét, és érthetetlenül dadogva elkezdte, az asszony kitalálta, hogy bocsánatot akar kérni tőle, és keményen rákiáltott: – Hallgass! Nem kell... tudom, mit akarsz! – A beteg elhallgatott, de bolyongó tekintete az ajtóra esett, meglátta Szonyát. Addig nem vette észre: a sarokban állt, az árnyékban. – Ki az? Ki az ott? ­– kérdezte hirtelen rekedt, elfúló hangon, nagyon izgatottan, és rémülten az ajtóra bámult, ahol a lánya állt. Még fel is próbált támaszkodni az ágyon. – Feküdj! Feküdj! – parancsolt rá Katyerina Ivanovna. De ő hirtelen erőfeszítéssel mégis feltámaszkodott, egy darabig hüledezve, meredten nézte a lányát, mintha nem ismerné meg; igaz is, ilyen öltözékben még sose látta. De aztán megismerte a megalázott és lesújtott, cifra és szégyenkező Szonyát, amint békésen várja sorát, hogy elbúcsúzzon a haldokló apjától. Leírhatatlan fájdalom tükröződött a beteg arcán. – Szonya! Kislányom! Bocsáss meg! – hördült fel, és kezét akarta nyújtani neki, de hogy a támasztékot elvesztette, lefordult, lezuhant a díványról, arccal elterült a földön. Odaugrottak, felemelték és visszafektették, de már alig volt benne élet. Szonya halk sikoltással odaszaladt, átölelte, maga is félájultan – úgy halt meg az apa a lánya karjában.”

Szonya ölelése a válasz arra a kérdés, erőt meríthetünk-e az irgalomból. És egyúttal át is éljük, hogy nem az igazság az élet alapja, hanem az irgalom.

(FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ: Bűn és bűnhődés. Fordította Görög Imre és G. Beke Margit. 10–14. oldal és 113–116. oldal, http://mek.oszk.hu/00300/00370/00370.pdf)

Moldoványi Tibor