Vajon alkalmazható-e a bankszámlahasonlat a szülő-gyermek kapcsolatra? Clements képe egyenrangú felek kapcsolati elégedettségéhez ad útmutatót. A szülő-gyermek kapcsolat éppen az egyik fél kiszolgáltatottsága miatt sokkal több sérülésre ad lehetőséget, de – a hasonlatnál maradva – sokkal kamatozóbb is. Az első életévben a befizetés a ráhangolódó szeretet, az eredmény pedig a bizalom – egy életre. A második-harmadik évben a befizetés a cseperedő gyerek autonómiájának támogatása, a kamat pedig az életre szóló akaraterő. Az első életévek befektetésének eredménye, hogy a gyermeknek esélye van egészséges, harmonikus felnőtté válni. Alapvető különbség az egyenrangú kapcsolat működtetéséhez képest, hogy a szülő nem önmagának fektet be. Hanem a jövőnek. Befektetésének haszonélvezői az unokái lesznek. Amit a gyermek a szüleitől kap, azt a saját gyermekeinek adja tovább.

A szülőnek tehát semmiféle jogos követelése nem lehet a felnőtt gyereke irányába. De ahogy ő szülőként önként ajándékozta idejét, energiáját, szeretetét a gyerekének, úgy ajándékozhatja a felnőtt gyerek a maga idejét, energiáját, szeretetét a szüleinek. (A nagylelkűségről, mikor a felnőtt gyerek annak ellenére gondozza szüleit, hogy ők nem gondozták őt kielégítően, Böszörményi-Nagy Iván kapcsolati etika elmélete szól, mely előző három írásunk témája.) De mi van a középkorúakkal, akik egyszerre szeretnék önmagukat „lefelé”, saját, már kamasz, leválni készülő gyerekeiknek is ajándékozni, meg „fölfelé”, a már magukat egyre nehezebben ellátó szüleiknek? Ők az úgynevezett szendvicsgeneráció, amely tagjainak egy időben két irányban kellene helytállniuk. Sőt, három, hiszen a munka területén többnyire ezekben az években a legaktívabbak, sokszor felelős beosztásban dolgoznak vagy saját vállalkozást működtetnek, ami önmagában teljes embert kívánó feladat. A pszichológia ezt az állapotot háromszoros szerepnyomásnak nevezi. Miközben ez a háromszoros szerepnyomás súlyos stressz forrása, a szerepek átalakulása további alkalmazkodást kíván meg a középgeneráció tagjaitól. A középső életkorban ugyanis számos szerepvesztés következik be: a gyerekek leválásával átalakul a szülőszerep, a saját szüleik öregedésével pedig lassan fordított függőségi állapot alakul ki. Vagyis a középkorú „gyermek” egyre nagyobb hatalommal, felelősséggel bír saját szülei felett. A szerepcsere fizikailag is végbemehet, mikor a „gyerek” eteti, pelenkázza saját szülőjét, de akár tudati-pszichés szinten (és ez sokkal megterhelőbb), ami például abban nyilvánul meg, hogy a magáról egyre kevesebbet tudó szülő anyukájának véli és szólítja az őt ápoló gyerekét, aki pedig, miután az évekig ápolt szülő meghal, úgy gyászolja, mintha a gyermekét veszítette volna el.

A lefelé és fölfelé egyszerre való megfelelés sokszor egy ponton túl teljesíthetetlenné válik, a különböző irányú elvárások felőrölnek. Lehet és kell is stratégiákat kidolgozni, hogy miként egyeztethetők össze a három generáció igényei, elvárásai – sokszor nagyon szép megoldások születnek –, és fel kell mérni a feltöltődési lehetőségeket is, hiszen nemcsak a különböző szerepekben elvárt teljesítmény követel energiát, hanem a közöttük való egyensúlyozás is. Miközben a középső generáció tagjai, őrlődve a sokirányú elvárások között, egyensúlyra, igazságosságra és nagylelkűségre törekednek, nem szabad szem elől veszíteni, hogy a középső generáció alapvető kötelezettsége legelsősorban az alatta lévő generációnak szól.

Sólyom Beáta