A kapcsolatok egyensúlya mélyen az emberi szívbe írt törvény. Olyan erővel hat, hogy egyik generációról átadódhat a másiknak, meghatározó lehet abban, mit is képes adni egy generáció a következőnek. Nehéz annak az anyukának ráhangolódnia a kisbabájára, akinél épp ez az időszak volt zavart saját gyermeksége idején, talán épp a saját édesanyja érzelmi elérhetetlensége, túlterheltsége, esetleg pszichés betegsége miatt. Nehéz a későbbiekben közös programokat szervezni a család számára annak, aki maga ebből keveset kapott. Nehéz nem veréssel fegyelmezni, ha ez az a bejáratott út, amit – sajnos – maga a szülő is gyermekként megtapasztalt.

Böszörményi Nagy Iván, egy családterápiás iskola megalapítója különösen is nagy figyelmet szentel ennek a kérdésnek: mit jelent az igazságosság, amikor nem azt kaptuk egy kapcsolatban, amit kapnunk kellett volna? Ezekben a helyzetekben egy „destruktív jogosultság” alakul ki az emberi szívben. A destruktív jogosultság azt jelenti, hogy mivel én sem kaptam, én sem adok. Olyan érzés ez, mintha belül nagyon mélyen valami azt jelezné, hogy ez így igazságos. Ilyenkor jellemzően nincs lelkiismeretfurdalása például egy gyermekkorában súlyosan elhanyagolt embernek, amikor felnőttként kevéssé vesz részt idősödő szülei segítésében. Így tűnik természetesnek. Ugyanez igaz a következő generáció felé is: hasonló természetességgel adódnak át akár apróbb hiányok is: „miért tanuljak a gyerekkel, velem sem tanult senki, mégis megoldottam mindent.” „Nekem is 18 évesen már magamról kellett gondoskodni, miért támogassam a fiatal felnőtt gyermekemet, most már itt az ideje, hogy a saját lábára álljon…”

Amikor valaki beleszületett egy családba, jogosultságot nyert rá, hogy gondoskodjanak róla. Ha nem kapta meg, érvényre jut életében a destruktív jogosultság, azaz jogot fog formálni arra, hogy ő is hasonlóképp viszonyuljon másokhoz.1

De vajon hova vezet innen tovább az út? Bennragadunk a destruktív ördögi körök láncolatában? Így megy ez tovább generációról generációra? Hogyan lehet megszakítani ezeket a láncolatokat, és felülírni a korábbi mintákat?

Az első lépés épp a felismerés. Ez már nagyon sokat jelent. Ha észreveszem, mi történik velem. Észreveszem, talán pironkodva, hogy nem tudok igazán szeretetet, aggodalmat stb. érezni az adott hozzátartozó felé. Rátalálok az okára, hogy miért is nem, vajon hol jelzi a lelkem az engem ért igazságtalanságot, amire így reagál.

Következő lépésben elfogadom, elismerem, hogy igen, tulajdonképp az igazságosság nevében ez teljesen érthető. Elfogadom ezt a belém írt törvényt, ami az emberi lét kiszolgáltatottságából forrásozik: egymásra szorulunk. Ebben szenvedtem valami kárt. Valamilyen mértékben mindannyian megtapasztaljuk ezt a sérülékenységet, de vannak, akikénél már átbillen, hogy mi is van túlsúlyban: a kapott jó, vagy a hiány, a szenvedés.

Harmadik lépésként pedig dönthetek másképp. Dönthetek úgy, hogy bár az igazság nem ezt diktálná, mégis többet adok vissza, mint amit kaptam. Egyszerűen azért, mert szeretnék másképp tenni, másképp élni, és az emberi életút soha nem teljesen determinált, mindig felül lehet múlni az előző generációt, hiszen ezer más hatás is ér bennünket, ahonnan meríthetünk mintát, erőt. Számtalan ilyen példát ismerünk: amikor épp az a gyermek kezdi ápolni a szülőt, aki a leghátrányosabb helyzetben volt; amikor egy bántalmazott gyermek felnőve mindent megtesz érte, hogy ő maga ne veréssel fegyelmezze a gyermekeit; amikor egy a menyét soha el nem fogadó anyóst idős korára befogad a család, és pont ez a meny segíti a legtöbbet férje idős édesanyját, akármennyit is zsörtölődik, elégedetlenkedik vele az asszony. Nem azért, mert a másik megérdemli, hanem mégis.

Böszörményi hangsúlyozza, hogy nem csak destruktív, hanem konstruktív jogosultság is létezik. Felül lehet emelkedni nagylelkűséggel a kapott sérüléseken – természetesen azután, hogy ezeket felismertük. (Ha a felismerés hiányában dönt valaki a jó mellett, abban még lehet elhárítás, konfliktuskerülés, kiszolgáltatottság, sodródás, ami hosszú távon érzelmi zavart hozhat a kapcsolatban is, és a személyes lelki egyensúlyban is.)

Az emberek néha azzal ellentétesen viselkednek, … például olyan döntéseket hoznak, amelyek ellentmondanak alaphelyzetüknek, hajlamaiknak, vagy mindannak, amire jelenlegi pozíciójuk alapján számolhatnánk. Mert van egy olyan dimenzió, amelyben a szabadság/felelősség dinamikája a (ténybeli, pszichológiai, tranzakcionális) majdnem-meghatározottság világa által jut kifejezésre.”2

Mit is jelent ez? Azt, hogy az emberi viselkedés soha nem teljesen determinált. Mindig dönthetünk másképp, annak ellenére, amit a tiszta igazságosság diktálna, felülmúlhatjuk nagylelkűséggel, emberséggel, magunkért, az előző generáció megbékéléséért, és a következő generáció lélektani öröksége érdekében.

Jáki Zsuzsanna

1 Fodorné Ablonczy Margit megjelenés alatt levő cikke alapján. Hivatkozás: Fodorné Ablonczy Margit: Böszörményi-Nagy Iván útja a kontextuális etikáig. In: Embertárs, 2018 – megjelenés alatt
2 H. Meulink-Korf és A. van Rhijn: A harmadik, akivel nem számoltak, Exit, Kolozsvár, 2009., 31. old.