Számtalan élethelyzetben lehet szükség erre a mindent legyőző erőre, a reményre. Amikor úgy érezzük nincs tovább, nincs több erőnk, nem lehet olyan megoldást találni, ami jó lenne a körülöttünk élőknek is és nekünk is. Amikor az álmainkat keresztülhúzza egy törés, és újra kell kezdeni, a semmiből, legyen az anyagi veszteség, vagy egy szerettünk elvesztése, vagy épp a testi egészségünké.
Ami nem öl meg megnemesít, mondja a közmondás. Azt is sokszor hallottuk már, hogy teher alatt nő a pálma: de valóban így van ez? Igen, lehet így – ezt példázzák a hónap során rovatunkban megjelenő gondolatok, történetek, vallomások.
A pszichológia poszt traumás növekedésnek nevezi ezt a jelenséget, amikor egy nehézség, törés ellehetetleníti, hogy úgy folyjék tovább az életünk, ahogy addig, és végül a személyiségünk éréséhez, végső soron az életünk gazdagodásához vezet a traumával való megküzdés. Észrevehetjük ezt apróságokban is, például amikor egy rövidebb időre a betegség ágyba kényszerít minket, és kénytelenek vagyunk megállni, átgondolni napjainkat: lehet, hogy másképp folytatjuk, mint ha ugyanezt nem éltük volna meg. Lehet, hogy egy krónikus betegség „egymás mellé kényszerít” (persze, ez soha sem kényszer, végül is mindenki dönt valahogy az otthonápolás kérdéséről) olyan családtagokat, akik addig külön háztartásban éltek, és talán már el is távolodtak egymástól régi megoldatlan konfliktusok miatt, de az új helyzet miatt „kénytelenek” újragondolni kapcsolatukat, jelenüket, múltjukat – ezáltal jövőjüket is. Az út küzdelmes és hosszú. Sokszor nem látszik, hogy valaha is lesz jobb. Minél nagyobb a veszteség, vagy a kapcsolati kihívás, annál hosszadalmasabb lehet az új út megtalálása. Ezekben az „éjszakákban” nem látszik, hogy valaha is fog újra sütni a nap. Hiszen pont azt nevezzük krízisnek, ami meghaladja a képességeinket, teherbírásunkat: az addigi eszközeinkkel hiába próbálkozunk, nem hoznak enyhülést, megoldást. Újra és újra nekifutunk, mint amikor egy sárba ragadt autó próbál elindulni, de csak egyre mélyebbre ássa magát. Míg, egyszer csak új megoldás születik! Másképp tudunk a helyzetre nézni. Másképp éljük meg. Másképp tudunk a hozzátartozónkhoz viszonyulni. Ami lehetetlennek tűnt, megtörténik. Nagy veszteségeknél, traumáknál ez évekbe is beletelhet. Ami viszont születik, az valóban gazdagság. Talán csak a még meglevő dolgok, képességek átértékelése, a kapcsolatok felértékelődése, de lehet, hogy valami egészen új irány, új út az életben.
Olyan jó látni, amikor egy-egy lehetetlen helyzeten átvergődve, a nehézség vállalása (például egy konfliktus ellenére is az otthonápolás melletti döntés) végül életet, növekedést hoz: régi feszültségek megoldódnak, sikerül eljutni a megbocsátásig vagy bocsánatkérésig, a másik mélyebb megértéséig. Még a gyerekek is tanulhatnak abból, amit látnak, nekik is lehet minta, példa, érték, ha a beteg nagyszülő mellett lehetnek, nem csak viszont (a beteg nagyszülő örülhet az unokák jelenlétének). Lehet, hogy egy életre szóló tapasztalattal gazdagodik mindenki a családban arról, mit jelent összefogni, egymásra számítani, mit jelent, amikor valahogy mégis sikerül átverekedni magát a családnak az adódó nehézségeken, mit jelent remélni a reménytelenség ellenére, míg végül újra kisüt a nap, és kivirágzik az élet.
