Gyula bácsi nagy ajándékot kapott hozzátartozóitól: élete egy nagy álma valósulhatott meg fia és menye segítségének köszönhetően, akik elvitték Mexikóba, ahova mindig is vágyott, de kora és betegségei miatt fel sem merült benne, hogy a nagy útnak valaha is nekivághatna… Őt, és feleségét kérdeztem meg erről az élményről. Történetüket örömmel osztották meg, remélve, hogy másoknak is erőt adhat elindulni nehéz, de vágyott célok felé. Az interjú Gyula bácsi és felesége, Eszter otthonában készült, a kanapén ülve beszélgettünk, miközben egy földrajzi atlaszt lapozgatva követtük nyomon az utazás állomásait.
Gyula bácsi, a fia Andás, András felesége Virág, és Virág édesanyja négyesben vágtak neki a nagy útnak, közel egy évvel ezelőtt. 9 napot töltöttek Mexikóban, sok helyet bejártak, mindezt úgy, hogy Gyula bácsi 2008 óta jobb lábára béna, egy gerincvelői stroke következtében. Az utazáshoz kerekesszéket vittek magukkal, így sikerült megoldani a nevezetességek meglátogatását.
András és Virág, Gyula bácsi kísérői a saját élményeiket, tapasztalataikat egy levélben írták le: gondolataik az interjút követően olvashatóak.
Eszter, Gyula bácsi felesége kezdi a mesélést:
- (Eszter) Amikor egyszer Andrásék meglátogattak bennünket, beszélgettünk utazásokról, régi tervekről, elhangzott az is, hogy Gyula mennyire szeretett volna eljutni Mexikóba, amikor még egészséges volt. Mindez 2017 februárjában történhetett. Nagy meglepetésünkre rövidesen megkerestek bennünket Andrásék az ötlettel, hogy elvinnék Gyulát Mexikóba. 3 hét múlva már kezdték is szervezni az utat, egy hónap múlva már el is mentek!
- Gyula bácsi, akkor nagyon hamar döntöttél! Nem féltél tőle, hogy bírni fogod –e az utat?
- (Gyula bácsi) Nem, nem vagyok olyan félős.
- (Eszter): Benne volt azért, hogy az orvos fia egy biztonságot jelentett. Igaz, hogy amikor az ideggyógyásznál jártunk, és elmeséltük, mit tervezünk, ő nagyon megdöbbent, próbált bennünket lebeszélni, nem tartotta jó ötletnek. Mindenesetre mi ezt családilag elhatároztuk, és szerintem nagyon jól döntöttünk.
- Gyula bácsi, és hogy dőlt el, hogy hova mentek? Te választottad ki az úticélokat?
- (Gyula bácsi): Régóta érdekel a Maja kultúra. Ezek már régi vágyak voltak, hogy egyszer eljuthassak oda.
- (Eszter): Legalább 25 éve szeretné ezt.
- Mi tetszett a legjobban, mire emlékszel vissza a legszívesebben?
- A maják a Yukatán félsziget felső peremén építkeztek nagyokat, ezt a részt néztük meg. A félsziget északkeleti csücskén fekvő Cancunba érkeztünk először. Maga a város is tetszett, de ami még gyönyörűbb volt, az az óceánparti út, amin Tulum felé haladtunk. Maga az óceán adta a hátterét ennek a maja romvárosnak. Talán ez tetszett a legjobban. Ezekről szép képek is készültek.
- Igen, emlékszem egy képre, amit mutattatok, a romváros látható rajt, és valami nagy gyíkszerű állat, közvetlenül előttetek.
- (Gyula bácsi) Iguánának hívják azt az óriásgyíkot, nem olyan nagy, talán fél méteres lehet. Ott szabadon mászkálnak, nem kell tőlük tartani.
- (Gyula bácsi): Azután egy autópályán haladtunk, ami Cancunt köti össze Meridával. Cancun maga is érdekes, vagy negyven-ötven kis piramis található ott. Az idők folyamán ezek a föld alá kerültek, feltárták őket, és most meg lehet tekinteni. Ezek a piramisok szintén a maja kultúra részei. Campeche városa is tetszett, ez inkább a mai mexikói városok hangulatát idézi, nem annyira az indián emlékekről híres. Ezek tetszettek a legjobban.
- Volt –e olyan Gyula bácsi, amikor fizikailag nagyon nehéz volt bírni az utat, mi segített ilyenkor átvészelni az erőpróbákat?
- (Gyula bácsi:) Én oda általában nem mentem el, ami nagyon nehezemre esett volna, csak az András ment el másod- harmadmagával, ez így jó is volt. Például a piramisokat csak megnéztem, de nem mentem fel rájuk, Andrásék meg is mászták az egyiket. Vagy például András kipróbálta azt is, hogy magasról beugrott egy természetes medencébe, van is róla kép. Én ezekben nem vettem részt persze, csak kívülről néztem.
- (Eszter): Volt néhány hely, ahova az idősek nem mehettek, életkoruknál fogva, sem a Gyula, sem a menye édesanyja. Ilyenkor ők maradtak együtt. Szerencsére a szálláshelyek is elég jók voltak, így azért mindig tudtak pihenni. Mesélted, Gyula, hogy sok helyen régi házakat újítottak fel, ezekből lettek olyan kényelmes, mégis régies stílusú panziók, ahol megszálltatok. Az is nagyon nagy dolog volt, hogy kerekesszéket vittek, és az Andrásék eltolták mindenhova, ahova szeretett volna eljutni. A barátaink teljesen meg voltak döbbenve, hogy a Gyula, aki itt Budapesten sokszor nem megy el közös programokra, mert fárasztónak érzi, végig tudta csinálni ezt az utat Mexikóban. Ebből is látszik, hogy jól sikerült a szervezés. Jól megoldódott minden, nagy nehézségek nem voltak, hála Istennek.
- Összességében mit jelentett neked ez az út, Gyula bácsi?
- Nagyon örültem, amikor Andrásék szóltak, hogy elvinnének. Régóta vágytam erre. Az is nagyon jó volt, hogy Andrással ennyit együtt lehettünk, régen volt már ilyen, nagy öröm volt.
- Van még valami régi vágyad, ahova szeretnél eljutni?
- Nem, én ezt szerettem volna.
- Van valami, amit szívesen üzennél más, hasonló problémákkal küzdő betegeknek?
- Hogy menjenek, merjék megpróbálni, amit szeretnének és lehetőségük is van megvalósítani, ha tudnak támaszkodni valakire, aki segíti őket. Én sem bántam meg, nagyon jó volt, örülök, hogy elmentem.
- Eszter: Valóban, én is úgy láttam, hogy egészen felvillanyozódott, már előtte is, a készüléskor, amikor nézte az útikönyveket, és utána is feltöltődve jött haza, jó, hogy elment!
András és Virág levele:
Édesapám 80 éves volt tavaly. Egész életében nagyon aktív életet élt, sokat utazott, bejárta a világot. Mindig is nagyon érdekelték különböző nyelvek és kultúrák. 70 éves korában kapott egy stroke-ot és az egyik lába lebénult. Onnantól kezdve egyre nehezebben ment neki a mozgás és fel kellett adnia azt a tervét, hogy nyugdíjas korában is sokat utazzon. Amit legjobban sajnált, hogy sosem jutott el Mexikóba, pedig a maja kultúra különösképpen érdekelte.
Stroke után mozgása évről évre egyre romlott, kerekesszékbe kényszerült és már az is nehézséget okozott, hogy a fürdőszobáig elmenjen. Amikor édesanyám egyik alkalommal megemlítette ezt a témát, akkor feleségemmel elhatároztuk, hogy elvisszük Mexikóba. Sőt, mindjárt anyósomnak is felajánlottuk a lehetőséget, azért neki, mert azt gondoltuk, hogy édesanyámnak inkább pihenés, ha itthon maradhat, apósom meg már többször volt Mexikóban. Édesapám nagyon örült ennek a 80. születésnapi ajándéknak, de mindnyájan tudtuk, hogy ez egy nem mindennapi kihívás. Leginkább a hosszú repülőúttól féletettük és, hogy sok problémát fog jelenteni a fürdőszoba használat.
Az odaút meglepetésünkre könnyebben ment, mint gondoltuk volna. A repülőúton rengeteget segített a személyzet, két WC-t egybenyitva csináltak nekünk egy mozgássérült WC-t. Mivel előre jeleztük, hogy mozgássérült személlyel utazunk, az átszállásoknál mindig kaptunk egy külön segítőt, aki kerekesszékkel áttolta Gyula bácsit egyik terminálról a másikra, sőt a gépre is külön emelőszerkezettel segítették a felszállást.
Mexikóban autót béreltünk és így édesapám tempójához alkalmazkodva tudtuk megszervezni az utazást. Általában egy nevezetességet néztünk meg egy nap, azt is a reggeli órákban, amikor még nem volt annyira meleg. Olcsó, de jó minőségű és kerekesszékkel is megközelíthető szállásokat tudtunk foglalni. Gyula bácsi elég sokat alszik egy nap, ezért nem sűrítettük be a programokat. Olyan is előfordult, hogy amíg ő délután sziesztázott, addig mi csináltunk egy – egy kisebb extra programot.
Örömünkre édesapám aktívabban vett részt a programokban, mint gondoltuk volna. Bár még a lassú tempó ellenére is sokszor elfáradt, úgy tudott végigcsinálni több órás programokat, ahogy ezt otthon már nem szoktuk tőle látni. Úgy láttuk, szellemileg is sokkal aktívabb lett az út során. Feleségem a visszaérkezésünk után készített neki egy fotóalbumot és annak segítségével meglepő részletességgel tudott mesélni az útról.
Különösen hálás vagyok feleségemnek, hogy határtalan türelemmel foglalkozott mindkét nagyszülővel. Utólag úgy érezzük, hogy érdemes volt belevágni ebbe a nem mindennapi kihívásokat rejtő kalandba.
Másokat is jó szívvel bíztatunk arra, hogy belevágjanak ilyen programba. Mi édesapám „bakancslista” vágya miatt nagyon messzire utaztunk, de biztos Európán belül – ahol sokkal jobb az akadálymentesítés - még könnyebb lett volna megszervezni egy ilyen utat.
