Alig volt dél - és íme este már, 
az ablakot ködfátyol keni be, 
áttetszik rajt' sok vonalatlan árny 
sötét és mégis halavány szine. 

Benn ágy alól, sarokból a sötétség 
kimászik, mintha tolvaj volna csak, 
ki nappal még a házban elrejtőzék, 
s előbuj lopni, mikor alszanak. 

Tévedsz, tolvaj sötétség, én nem alszom, 
s te kincseimből semmit el nem lophatsz, 
amelyek lelkem mélyében ragyognak. 

Lelkem ragyog, mint gyémántkő ragyog, 
S te félsz a fénytől. Én a fény vagyok. 
És én nem alszom, mert én sohasem alszom!