Azoknak az éveknek a tapasztalatai idéződtek fel bennem, amikor hospice házi ápolási szolgálatnál dolgozva sok sok családot látogattam rendszeresen, akik otthon ápolták súlyosan beteg hozzátartozójukat. Döbbenetes tapasztalat volt ez számomra a szeretet erejéről. Sokszor közel élő családtagok fogtak össze, hogy mindenki a saját munkája, elfoglaltsága mellett is, egymást váltva felügyeletet tudjon biztosítani a beteg számára. Lehetetlennek tűnő helyzeteket is megoldottak sokan – nagy erőkkel küzdve érte, hogy megadhassák szerettüknek azt, hogy otthoni környezetben maradhasson állapota ellenére. Ahány ház, annyi történet, természetesen volt, amikor egy idő után kifulladt a család, és nem lehetett hosszú távon fenntartani az otthonápolást – hiszen a családtagok testi lelki kifáradása, életkörülményei is szabhatnak határt ennek, túl a beteg szükségletein, például ha szakellátása válik indokolttá. Ilyenkor is nagy ajándék volt, a betegnek is, és talán maguknak a hozzátartozóknak is, hogy azt érezhették, hogy megadták, amit tudtak, azokat a pillanatokat már senki el nem veheti tőlük. Ez a jó érzés kísérte őket és erősítette a megváltozó helyzetben, valamint a tudat, hogy akkor változtattak, amikor valóban az tűnt összességében a kisebb rossznak (tehát nagyobb jónak). Mégis, sokkal több olyan történettel, családdal találkoztam, ahol sikerült békében, sőt, sokszor egyre növekvő szeretetben megélni azt az időszakot, ami a beteg családtag ápolása körül szerveződött. Az erőt ehhez leginkább a szeretet adta, mindkét fél részéről, ez tette viselhetővé azt, amiről maga sem gondolta volna az adott családtag, hogy viselni fogja tudni. Így történhetett meg, hogy aki félt a beteg testrészek látványától, mégis csak tudott sebet átkötni, hogy boldog pillanatokat sikerült megélni a sok nehézség között is, és az a csoda is, hogy sokszor maga a beteg is tudott még adni a többieknek… Elsősorban szeretetet, és azt hogy szerethették. Utóbbi sokszor nagyon nehéz, főként olyan időseknek, akik megszokták, hogy másokat szolgálnak, aktívak, tesznek – talán pont a kiszolgáltatottságot a legnehezebb viselni, hogy most fordulnak a szerepek, és nem kiszolgálni, hanem a kiszolgálást elfogadni lehet… Az a kellemetlen érzés, hogy a beteg nem akar a családtagok terhére lenni vissza visszatérő nehézség, megküzdendő állapot. De valójában az elfogadás is adás, hiszen így a másik fél élheti meg, hogy adni tud, ami nélkül ő lenne kevesebb, szomorúbb. Nehéz elfogadni a szeretetet, de betegként ez az egyik legnagyobb ajándék, amit adhat valaki az őt gondozóknak: hogy engedi, hogy segítsék, és megtanul örülni neki, ha szeretettel veszik körül. A másik nagy ajándék, amit a betegek részéről tapasztaltam, a szeretet, a körülöttük levőkre figyelés volt. Emlékszem egy idős hölgyre, akihez szinte nem lehetett úgy menni, hogy valaki ne lett volna nála látogatóban. Rájöttem, hogy a látogatók nem csak vigasztalni, hanem vigasztalódni mentek: hiszen olyan béke, szeretet sugárzott a néniből, amiben felmelegedett, felfrissült az elnehezedett szív, és hirtelen minden egyszerűnek tűnt: nem fontos más, csak az az ember, aki épp szemben ül, hogy érezze, hogy örülnek neki, és azt, hogy jó, hogy van.

Vagy eszembe jut egy kerekesszékes férfi, akinek alkoholbetegség szövődményei miatt kellett, hogy amputálják a lábait: innen is volt visszaút, fordulat. Minden héten többször mentek hozzá az unokák látogatóba, olyan örömmel fogadta őket, hogy megszerettek nála lenni: sikerült – az alkoholbetegségből való szabadulást követően- újra dönteni a szeretet mellett, és adni azt a keveset, amit az állapota még lehetővé tett. (Így is képes volt „vigyázni” az iskoláskorú gyerekekre, ami a szülők válláról is terhet vett le, és maguk a gyerekek is érezték, hogy jó a nagyapjukkal lenni.)

Előttem van egy mozdulat: ahogy valaki teát töltött… Abban a mozdulatban benne volt, hogy az a személy, akit épp kiszolgál, abban a pillanatban a legfontosabb számára a világon.

Visszaemlékszem egy házaspárra, akik mindig is közel voltak egymáshoz, de őszintén elmondták, hogy a feleség betegsége kapcsán olyan mélységeket is megosztottak egymással, és a nehézségben egymás mellé állás úgy összekovácsolta őket, hogy soha korábban nem érezték ennyire közelinek, szeretettelinek a kapcsolatukat.

Ezek azok a csodák, amik újra és újra visszaidéződnek bennem, és mindig újra segítenek rácsodálkozni a szeretet erejére. Ami képessé tesz kreatívan rátalálni, hogy lehet örömet csempészni azokba a hétköznapokba, amik sokszor egyhangúak, testileg- lelkileg megterhelőek.

Remélem, hogy a honlapunkon szereplő írások hozzásegítenek majd ahhoz, hogy sikerüljön újabb lendületet venni ezen az úton, őrizni a reményt, a szeretetet, minden nap újra kezdve, keresve a lehetőséget a nehéz körülmények között is teljesebb, jobban megélt életre.

Jáki Zsuzsanna
pszichológus, lelkigondozó, a WebNővér - lelki támasz rovatának szerkesztője